Kodálytól a hegedűn át egészen a világhírű nyújtógyakorlatig

„Papp Zoltán az edzőm, és Bordán Dezső, akkori szövetségi kapitány találta ki ezt az elemet. Rajtam kívül senki sem volt olyan hülye, hogy ezt megcsinálja, sokáig külföldön sem – említi Kovács Zoltán, aki 2014-ben ha nem is szó szerint, de hivatalosan is halhatatlan lett, miután a Magyar Torna ­Szövetség beválasztotta a Halhatatlanok Klubjába.

Kovács Péternek sajnálatos módon nagyon korán véget ért a pályafutása egy súlyos térdsérülés miatt, amit nem sokkal a moszkvai játékok után szenvedett el. 1986-ig – úgy ahogy – igaz húzta még, de ennyire azért ne menjünk előre a kiváló sportoló történetében. De hogyan is lett a kis Petikéből világhírű tornász, mert egyáltalán nem úgy indult a felcseperedése, hogy sportoló lesz.

Ugyanis először hegedülni tanult Hevesen, ahol született. Három évig gyakorolt, de nagyon nem szerette, sőt, az édesapja is nehezen viselte a hegedű hangját.

– Zenei általános iskolába jártam Hevesen. Még szólót is énekeltem a Kossuth Rádióban, van egy Kodály Zoltántól személyesen kapott aláírásom, amire nagyon büszke vagyok. Őszintén megmondom: nagyon utáltam hegedülni. Három évig tartott a szenvedésem, amikor végül a szüleim nem erőltették tovább a zenei pályát, és 1968-ban elvittek tornászni. Igaz, a sport mellett még sokáig énekkaros voltam – emlékezett vissza a kezdetekre Kovács Péter.

1973-ban Dunaújvárosban az úttörő olimpián szekrényugrásban győzött. Ekkor figyelt föl rá a Dunaújvárosi Kohász edzője, Papp Zoltán, aki később apja helyett apja volt, ő hívta a városba.

– 1973-tól 1980-ig, huszonegy éves koromig nála laktam, apámként tisztelem. Volt egy-két balhém nála, de nagyon jó pedagógus, jól kezelte az ügyeimet. Nemegyszer kiszöktem az ablakon bulizni a földszinti lakásából, de nem csinált belőle nagy ügyet.

Kovács Péter a csúcsra 1980-ban jutott, a moszkvai olimpián Dunaújváros első olimpiai érmét szerezte, a magyar válogatottal bronzérmes lett. Talajon ötödikként, egyéni összetettben tizenegyedikként végzett. (Ez manapság elképzelhetetlen nagy siker lenne egy magyar tornász számára.) A sportoló így emlékszik vissza a moszkvai napokra.

– Mi a vasárnapi megnyitón nem vettünk részt, mert nekünk hétfőn már megkezdődtek a versenyek. Hatalmas volt az olimpiai falu, kilencven négyzetméteres, háromszobás lakásokban laktunk.

Kovács Péter elmondta, egy hétig tartott a viadaluk, és bár maradhattak volna az olimpia végéig, de úgy döntöttek, hazajönnek. Akkor még nem volt az szokás, hogy a viadalukat befejezett sportolók összejárnak, megismerkednek egymással, megisznak egy-két italt, vagyis kiengedik egy kicsit a gőzt.

– Elég volt nekünk egy hét Moszkvából. Abban az időben én voltam az ügyeletes Moszkvába járó, egy évben többször is versenyeztem ott, ezért nekem sem volt kedvem maradni. Más idők voltak, minden szempontból – mondta a sport­ember.

Beszélgetésünk során a „más” időket említve visszagondolt arra, milyen értéke volt akkoriban egy olimpiai bajnoki címnek, jó helyezésnek, mint manapság. Hozzáteszi nem az irigység, vagy a rosszindulat beszél belőle, de azért néha elgondolkodik ezen is.

– Ha a legutóbbi olimpián, Rióban ugyanazt az eredményt értem volna el, mint annak idején Moszkvában, akkor huszonötmillió forint jutalmat kaptam volna. Moszkva után egy használt Zsigulira való összeg, hatvanezer forint ütötte a markomat, a Kohásztól kaptam még tizenkét ezret, emellett a vasmű kiváló dolgozója lettem, ami szintén járt egy havi fizetéssel. Nagyon kellemetlen élmény volt számomra a kiváló dolgozói elismerés, mert olyan emberekkel lettem kiváló dolgozó, akik az egész életüket a vasműben töltötték, kész roncsok lettek, én meg ott voltam közöttük huszonegy évesen. Igaz, most már én is roncs vagyok, két térdprotézissel, és két csípőprotézissel élek.

Kovács 2003-ban távozott a Dunaferr SE-től Sopronba. A trénerkedést négy éve abbahagyta jelenleg gyerekeket oktat.

Negyvenéves a Kovács-szaltó

A különböző nagy nemzetközi versenyeken a nyújtó döntőjében még mindig gyakran mutatják be a tornászok a Kovács-szaltót, mert még mindig igazán nehéz elemnek számít a sportolók között. Kovács Péter negyven éve, 1979-ben hajtotta végre először az esseni Európa-bajnokságon. Akkor élete legnagyobb egyéni sikerét érte el, ezüstérmes lett nyújtón. Érdekes történetet mesélt ezzel kapcsolatban Kovács Péter:

– Az Európa-bajnoki ezüstöt nem elsősorban a Kovács-szaltónak köszönhetem, bármilyen hihetetlen, de volt olyan pontozó, aki nem is tudta, hogy egy új elem szerepel a gyakorlatomban. Az ezért járó két tizedet csak óvás után kaptam meg. Az elem lényege: egy dupla szaltó után kell visszafogni a rúdra. Az edzőm, Pap Zoltán és az akkori szövetségi kapitány, Bordán Dezső egy éjszakába nyúló beszélgetés során találták ki ezt az elemet. Az akkori válogatottból nekem volt alkalmas az alkatom arra, hogy ezt a dupla szaltót végrehajtsam. Bátor is voltam, megcsináltam. Sokáig nem tudták, vagy nem merték végrehajtani ezt az elemet sem itthon, sem külföldön.

Az idén már a hatvanadik évét betöltő Kovács Péter 1986-ban fejezte be az élsportot, de már pályafutása végén edzősködött, addigra már elvégezte az egri tanárképző főiskolát. 2003 óta Sopronban él, ott vállalt munkát edzőként.