Új év, új remények: mi is áll újévi fogadalmaink mögött?

Leteszem a cigarettát, lefogyok, edzeni fogok, eleget alszok, kiolvasok tíz könyvet az idén. Néhány azok közül a fogadalmak közül, amik január első napjaiban elhangzanak a szánkból, és ezeket rendszerint komolyan is gondoljuk egy darabig. Aztán telik az idő, és a szép fehér lapok elkezdenek telni, és azt vesszük észre, hogy nem is az került rájuk, amit mi szerettünk volna.

A Business Insider 2017-es felmérése szerint az emberek 80 százaléka már február második felére feladja azokat, amiket januárban megfogadott. Az óriási szám mutatja, hogy a nagy tervek jelentős része hamar megy a levesbe, de vajon mekkora a felelősségünk a be nem tartott fogadalmak kapcsán? Meglepő, de még saját szüleink is szerepet játszanak egy-egy ilyen terv sikerében vagy meghiúsulásában. Azok a felnőttek ugyanis, akiket gyermekkorukban – a legjobb szándék ellenére is – érzelmileg elhanyagoltak, bizonyítottan nehezebben tartják be fogadalmaikat. Ennek magyarázata az, hogy sokunkat nem tanítanak meg az önfegyelemre, az önkontrollra, ami később nehézségek elé állít bennünket.

Még akkor is, ha tudunk nemet mondani bizonyos dolgokra, és képesek vagyunk szabályozni az életünket, kudarcot vallhatunk. A fogadalmak be nem tartása kapcsán alapvető probléma, hogy egész egyszerűen alábecsüljük saját szükségleteinket. Tudjuk, hogy a dohányzás káros, de annyira nem vesszük komolyan a témát, hogy zsigerből jöjjön a káros szokás elutasítása, hiszen egyrészt pillanatnyi örömet okoz, másrészt pedig az adott pillanatban még egészségesek vagyunk, és nem is feltételezzük, hogy ez változni fog. Tudjuk, hogy a sportolásnak számtalan előnye van számunkra, és kéne is űzni valamilyen sportot, de a „kéne” mögött nincs több a társadalmi elvárásnál, mert egyszerűen nem fogjuk fel, hogy tényleg milyen fontos lehet számunkra a testmozgás.

A bukás jellemző, bár kicsit mélyrehatóbb magyarázata lehet egyfajta önbizalomhiány. Nem hisszük el, hogy képesek vagyunk az újra, a változásra, vagy egyszerűen nem vagyunk annyira fontosak saját magunknak, hogy kellő energiát fektessünk bármibe is, ami építhet bennünket. Ha valami olyat kell tennünk, ami mögött nem áll kellő motiváció, akkor nem járunk sikerrel. Ilyenkor már a legkisebb akadályok is leküzdhetetlennek tűnnek, ami nem meglepő, mert senki nem küzd olyan ügy érdekében, amit nem tart valójában fontosnak.

A sikerhez tehát egy jó nagy adag önismeretre van szükség elsősorban, de képesek lehetünk tréningezni is magunkat arra, hogy eredményesek legyünk a vágyott jövőképünk kapcsán. Mindent kis lépésenként kell kezdeni, ahogy a sikeresség felé vezető utat is. A legjobb, ha elkezdjük tudatosan keresni az örömöt a mindennapokban. Hajlamosak vagyunk a szép, jóleső dolgok mellett is elsiklani nap mint nap, mert megszoktuk azokat vagy azért, mert a nagyratörő vágyaink mellett eltörpül az, hogy milyen kedves volt az eladó a boltban, hogy láttunk egy bájos párt a parkban, vagy hogy pont a kedvenc filmünk ment a tévében, mikor bekapcsoltuk.

A tudatossággal nemcsak a magunk dolgát könnyítjük meg, hanem az agyunk motivációs-jutalmazó központját is tápláljuk, működése így aktívabb lesz és megtanít bennünket arra, hogy érdemes küzdeni az eredményekért, hiszen már az apró dolgok is óriási örömhormon-robbanást tudnak okozni.

A változás felé vezető út viszont igenis rögös, könnyen semmi nem jön, és újévi fogadalmaink is akkor válhatnak csak valóra, ha kimozdulunk a komfortzónánkból, a nagy változások sosem járnak kéz a kézben a kényelemmel. A kulcs itt is a tudatosságban rejlik. Határozzuk el, hogy minden nap megcsinálunk három olyan dolgot, amit igazából semmi kedvünk megcsinálni, sőt, kifejezetten nehezünkre esik. (Ezt a gyakorlatot Jonice Webb klinikai pszichológus fejlesztette ki a gyermekkori érzelmi elhanyagolásuk maradványaival küzdő kliensei számára, hogy megerősítsék agyuk önszabályozó rendszerét.) Ez nagyon sokat segít az önkontroll gyakorlásában, hiszen ha naponta többször is meg tudunk csinálni valami olyat, amihez nem fűlik a fogunk, az fejleszti az önfegyelmünket, sőt, sikerélménnyel is megjutalmaz bennünket. Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni: korábban kelünk egy órával, nekiállunk főzni ahelyett, hogy rendelnénk az ételt, vagy felhívunk egy rég nem hallott rokont annak ellenére, hogy semmi kedvünk egy órán át hallgatni a csevegését. Ezek tényleg csak apróságok, de aki edzett már a komfortzónából való kimozdulásban is, annak nem lesz olyan lehetetlen elképzelés belevágni akár egy három hónapos diétába sem.

Bennünk lehet minden rendben, de vajon körülöttünk is rend van? Hangzatos tervek és nagy álmok felvázolása előtt érdemes számot vetnünk magunkkal. Maradjunk a fogyás példájánál. Valóban szükségünk van arra, hogy megszabaduljunk tíz kilótól? Adottak az erőforrásaink ahhoz, hogy belevágjunk, tehát van pénzünk a „tiszta” étkezésre, a konditerembérletre? Ki vagy mi motivál minket abban, hogy belevágjunk? Akarjuk-e mi is, vagy csak egy elvárásnak próbálunk megfelelni? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása azért nagyon fontos, mert azok az elhatározások, amik mögött nincs valódi szándék, azok az elhatározások, amiknek nincs súlya, könnyedén a füstbe mennek. A kudarckerülő attitűddel rendelkező emberekre különösképpen jellemző, hogy nagy szavakkal dobálóznak, túlvállalják magukat.

Ennek az oka kétféle lehet: túl nagy falat számomra a fogyás, mert jelenleg a bioritmusomba egyszerűen nem illeszthető be egy olyan program, amivel le tudok dobni tíz kilót három hónap alatt, de belekezdek, hiszen január van, új év, új remények. Majd, mivel tudom, hogy nem leszek képes megteremteni a feltételeket, bele is bukok hamarosan, de a kudarcot elkerültem, mert eleve nem voltak adottak a körülményeim. Akkor lenne kudarc, ha annak ellenére bukok el, hogy megvan mindenem hozzá. A másik ok, amikor eleve bele sem vágok valamibe, és mondvacsinált magyarázatokkal nyugtatgatom magam, és bizonygatom, hogy úgysem sikerülne. A kudarckerülő emberek tartanak a kihívásoktól, a realisták mérlegelnek, a sikerorientáltak azonban az erőforrásaik rendezése után döntenek és cselekszenek.

Egy pezsgőmámoros szilveszter éjszaka alatt, két tűzijáték-durranás között elejtett fogadalmat persze nem kell feltétlenül ilyen véresen komolyan venni, de aki hisz az újévi fogadalmak varázsában, az jobb, ha egy kicsit mélyebben belegondol a dologba. Az újév egy kicsit olyan, mint a hétfő, mert az emberek rendszerint mindent hétfőn szeretnek elkezdeni, sokkal inkább mint szombaton vagy csütörtökön, és lehet nevetni, hogy persze, majd hétfőtől, majd újévtől... pedig van benne valami. Ezek az alkalmak igenis adhatnak egy fogódzót a – számunkra – teljesebb élet reményében. Vágyunk az újra, a tisztára és ez gyermeki izgalommal tölt el bennünket. Egy ígéret, amit önmaguknak teszünk, és amit megmutatunk a világnak. Jó lenne 2019-ben olyan fogadalmakat is tennünk, amik ugyan – közvetlenül – nem szemmel láthatók, de ugyanúgy építenek, mint a pár kiló feleslegtől való megszabadulás. Mondjuk az, hogy megtanulunk igazán bárminek örülni.