A kovácsnak becsülete volt mindenkinél!

Kelemen Gyula nyugdíjas főiskolai tanár a maga pénzén újította fel és tartja fönn ezt a néhány év híján háromszáz esztendős kovácsműhelyt, ahol már a nagyapja is kovács volt. Jártak e helyen már Angliából, Belgiumból, sőt Ausztráliából is, de mindenki ámultan látta a helyet, és álmélkodva hallgatta a tanár urat, aki egyszerűen képtelen nem színesen és érzékletesen mesélni a kovácsok életéről, Pentele mindennapjairól, Dunaújváros építéséről. Ha rajtam múlna, én minden pénzt, lehetőséget megadnék neki, az egykor kulákgyerekként csak azért is kitűnő tanulóként végzett embernek, csak hogy beszéljen, beszéljen a régmúltról és a nem olyan régi múltról!

A gyerekek szinte észrevétlenül tanulták meg, mi a különbség a vas és az acél között, mi dolga volt a kovácsnak, milyen becsület dolgozott az egykori mesteremberekben. Idősebb Kelemen Gyula, a mostani múzeumi tárlatvezető édesapja egyszer (de egész munkáséletében csak egyetlenegyszer!) elrontotta egy fejsze élezés utáni edzését: másnap visszahozták a kicsorbult szerszámot a műhelybe. Idősebb Kelemenhez egy hétig nem lehetett szólni, az utcára nem ment ki, úgy szégyellte magát...

Az új város építését is új szempontból hallhatták az ifjú helytörténészek. 1950-ben öt kovács dolgozott Pentelén, a hajdani mezővárosban. Az építkezésen kubikoskordékkal hordták a földet: 360 darab ilyen volt. Havonta egyszer minden lovat meg kellett patkolni: az 1440 darab patkót jelentett...

De a kovácsnak pontos szeme kellett, hogy legyen. Egy ízben autó kilágyult rugóját vitték hozzá: megmondták, hogy újrakovácsolás után huszonnyolc milliméteres legyen. S bár a kovács nem mérte, pontosan annyi lett...

A Waldorf-osztály énekkel köszönte meg a tanítást: „Áldjanak az égiek...”

Aki mindenhez értett a faluban

Kevesen tudják ma már azt is, hogy a kovácsnak, ha igazán annak tartotta magát, (szinte) mindenhez értenie kellett! Maga csinálta a szerszámait, ő készítette nemcsak a patkót, hanem a patkószögeket is, élezett fejszét, fúrt és metszett menetet, készített ráfot a szekérkerekekre, szinte minden fémmunkát hozzá vittek. De ha valakinek fájt a foga, az is a kovácshoz ment, fogat húzatni...

Segéd nélkül nem boldogult

Egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács a kovács! Így szól a régi szólás, és joggal. Ha a kovácsnak nem volt legalább két segédje, nehezen boldogult már egy lópatkolással is. A két segédet pedig a műhely zajában aligha lehetett volna szóval irányítani: így az üllőn kivert kalapácsjelekkel, a kalapács ütemes csengésével közölte, hogy gyorsabban vagy lassabban dolgozzanak.