Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt

Kelemen Gáborral, Annamária férjével az interneten már többször beszéltem, így szinte ismerősként fogadott. Gábor két bottal közlekedik, nem lehetett egyszerű neki, de a falnak támaszkodva, a botokat rutinosan ide-oda helyezve megoldotta, hogy lekezeljünk.

- Hogy tudtok feljönni a lakáshoz ezen a sok lépcsőn?

- Mi a lépcsőház másik bejáratát használjuk, ami majdnem akadálymentesített, így kis segítséggel be tudunk jutni a lakásba, itt pedig már jól elboldogulunk – mondta Annamária.

- Láttam a korlátot és a széles ajtót.

- Itt minden úgy lett átalakítva, hogy tudjunk közlekedni, tisztálkodni, élni. Ezek nélkül nekünk használhatatlan lenne egy lakás – tájékoztatott Gábor. Sajnos nem kell sok minden, hogy ilyen helyzetbe kerüljön az ember. Egy szerencsétlen közlekedési baleset és az ember egész élete felfordul.

- Veled is ez történt?

- Nem, én így születtem. Csak a példa kedvéért mondtam, ha valaki tolószékbe kényszerül, nem tudja használni a lakását életvitelszerűen. Panni viszont egészségesen élt sokáig, de egy betegség miatt folyamatosan romlott az állapota, így végül kerekesszékbe került.

- Nem vagyok beteg – szólt közbe Annamária. Én ezt inkább egy rossz állapotnak mondanám, hiszen nem fáj semmim, csak éppen nem tudok járni. A lábaimban az idegek sorvadnak. Eleinte csak nem tudtam felugrani a zsámolyra tesi órán, aztán nem tudtam fellépni a buszra, jött a bot, majd a kerekesszék. Édesapámnak is ez volt a baja, de gyermeket vállaltak, mert akkor még úgy tudta az orvostudomány, hogy ez a betegség nem öröklődik. Azóta kiderült, hogy 50 százalék az esélye, hogy a gyermek is beteg lesz.

- Emiatt nem vállaltok gyereket?

- Nagyon szerettünk volna – mondta Gábor, de sok-sok átbeszélt és átsírt éjszaka után be kellett látnunk, hogy nem lenne helyes. Pedig három gyereket terveztem magunk körül. De az öröklődés magas kockázata miatt nem tehetjük meg. De, ha még egészséges is lenne, nem tudnék elmenni vele focizni, de még sétálni sem nagyon.

- Fájdalmas döntés lehetett. De az életetek sem lehet könnyű.

- A mozgássérült életforma sok nehézséggel jár. Mindent aprólékosan meg kell tervezni. Ha Panni lemegy a kocsihoz, de a mobilját itthon hagyja, a szomszédok segítsége nélkül nem is tud visszajönni érte. A sok nehézség, a kiszolgáltatottság miatt gyakran megesik, hogy az egyikünk, vagy másikunk elcsügged, elfárad. Ilyenkor jó, hogy ketten vagyunk, mert erőt tud adni a Panni, vagy én neki, ha baj van. Előfordul, hogy éjjel felébreszt azzal, hogy beszélgessünk. Tudom, hogy másnap fáradt leszek, de reggelre lelkileg megerősödve tudjuk elkezdeni a napot. Ha én vagyok magam alatt, Panni rám néz és tudja, hogy miben és hogyan segíthet.

- Mivel tudtok kikapcsolni, mi az, ami segít még ilyenkor?

- Én festek. Most fut éppen egy kiállításom az MMK-ban- meséli büszkén Annamária, csillogó szemekkel. Kovács Pálné, a ’’Mindannyian Mások Vagyunk Egyesülettől’’ segített megszervezni a kiállítást, amit Kováts Rózsa, az MMK vezetője is támogatott. Még május 13-ig látogatható a tárlat.

- Láttam a képeket, nagyon szép színeket használsz. Békések, mégis élettel teliek az alkotásaid. Ahogy látom, Te is ilyen vagy.

- Mindig a szívemből festek. Ha nem érzem magamban az ihletet, neki sem kezdek. De, ha festek, akkor csak úgy repül az idő. 4-5 óra, mint egy szempillantás, úgy el tud menni. Nekem ez nem csak hobbi, hanem terápia is. Ilyenkor megszűnnek a bajok és a nehézségek.

- Gábor, te mit csinálsz ilyenkor? Blogolsz?

- Blogolok és szenvedélyes Audis vagyok. Szeretnék a forma egyes pályán csapatni egyszer egy sor5-el. Nem drága gépre gondolok, csak menjen. Persze sokat kell gyűjtenem ehhez is. Most ehhez keresek támogatókat.

- Apropó pénz. Miből éltek? Tudtok így dolgozni?

- Nekem két diplomám van, de nem foglalkoztatnak sehol. Panni dolgozott, amíg bírta, de munka az egészség rovására ment. Gyógypedagógus diplomával sikerül olyan munkába bekapcsolódnia, ami sikeresnek és hasznosnak bizonyult. A ’’Mindannyian Mások Vagyunk Egyesülettel’’ együttműködve általános iskolásoknak mutatja be a kerekesszékes életet. Úgy gondolom, ez a munka is hozzájárult ahhoz, hogy Dunaújváros néhány éve megkapta a ’’Befogadó város’’ címet.

- Nagyon szeretem ezt csinálni – mesélte örömmel Annamária. A gyerekek érdeklődőek és befogadóak. Ha sikerül elérni, hogy felnőttként megértéssel és türelemmel viseltessenek a mozgássérültekkel, és átérezhetővé tesszük, hogyan lehet pozitívra fordítani egy ilyen élethelyzetet, akkor elértük a célunkat.

- Milyen tapasztalataitok vannak, odafigyelnek rátok az emberek?

- Dunaújvárosban nagyon jó tapasztalataink vannak. Ha segítséget kérünk, szinte sohasem utasítanak el.

A beszélgetés után két napig a hallottak és a tapasztaltak hatása alatt voltam. Nem csak a nehézségeik miatt, hanem a kapcsolatuk miatt is. Úgy gondolom ők egy igazi pár, akik ismerik egymás gondolatait, érzéseit. Valódi segítségre és társra találtak egymásban, talán úgy, ahogy még eddig senkinél sem láttam. A szeretetükre csak egy példa:

Annamária még dolgozott akkoriban. Egyik nap hajnalban felkelt, hogy szokás szerint elkészülve a kocsival munkahelyre menjen. De éjjel 15 centis hó hullott, így kizárt, hogy kerekesszékkel el tudjon jutni az autóig. Gábor gyorsan magára kapott valamit, két botra támaszkodva egy lapát segítségével elhányta a havat a kocsiig és beindította az autót, hogy a kedvese meleg autóba szállhasson és a nehézségek ellenére is eljusson a munkahelyére.

Hát így élnek ők szeretetben, egymást kiegészítve az élet nehézségei között!