Ahol műszakváltáskor ötezer korsó sört adtak el – ez a legendás száznyolc

Kezdjünk egy kis személyes múltidézéssel. 1986-ban költöztem Dunaújvárosba, Kercsó Árpád hívott a Dunaújvárosi Kohász jégkorongcsapatába a Ferencvárosból. Érdekesek voltak az első napok, talán hetek. Amolyan gyűttmentnek számítottam, a dunaújvárosiak összezártak, nem igazán engedtek maguk közé. Egy idő után ezt megelégeltem, és az egyik tréninget követően megjegyeztem, ti soha nem isztok meg egy italt edzés után. Választ nem kaptam, néhány perc eltelt, amikor a közelmúltban elhunyt Husi, Németh László azt mondta, várj rám, megiszunk valamit. Feltettem a kérdést, hova megyünk: azt mondta a száznyolcba. Ezt már vidáman fogtam fel, mert korábban még soha sem hallottam, hogy egy egységnek szám legyen a neve. Amikor pedig megtudtam a becenevét, „kilónyolc” végképp „elérzékenyültem”.

A száznyolc nem egy leánynevelde volt, a gyengébb fizikumú és idegzetű vendégnek nem volt ajánlott

Arról már nem is beszélve, amikor először bementem a „kilónyolcba”, ahol azután megismertem a Kiskemfet, Cököt, Lujót, hogy csak néhány legendás „kilónyolcasról” beszéljek, azt hittem, egy Rejtő-regénybe csöppentem. Ami ott egy vasműs műszakváltáskor volt, az is megérne egy misét. Az éjszakai műszak kezdése előtt tíz perccel ott voltak már az éjszakások és a délutánosok egyaránt. Ekkor, ha néhány perc alatt nem adtak el háromszáz korsó sört, akkor egyet sem, persze némi röviddel kísérve.

No, ez a történelem, a 108 évek óta nem működik, ma bútorboltként üzemel. Dedecsik Ferenccel beszélgettünk, aki a 108 legutóbbi üzemeltetője, tulajdonosa volt, sőt, a mai napig övé az ingatlan, a bútorboltosok tőle bérlik.

– Budapesti vagyok, 1985-ben a Dunavidéki Vendéglátóval kötöttem szerződést, és üzemeltettem a boltot. Akkor nyolcszázezer forintos licitdíjjal lett enyém az üzlet, most jóval kevesebbet kapok bérleti díjként – avatott be a múltba Dedecsik Ferenc.

– Nagyon kemény időszak volt, amikor átvettem a 108-at. Egy műszakváltáskor ötezer korsó sört adtunk el.

Akkor lengyel és kubai vendégmunkások dolgoztak a vasműben, rengeteg volt a balhé, zárórakor mindig verekedés volt. Egy műszakváltás igazi harc volt. Én is sokat dolgoztam a pultban, és sokszor megkaptam azt, hogy főnök lassú vagy, de ott kellett lenni, figyelni kellett mindenre, mert az is az igazsághoz tartozik, hogy elég hamar lenyúlták az embert.

Dedecsik Ferencnek feltettük a kérdést, hogy olyan nehéz elképzelni, hogy be kellett zárni a „kilónyolcat”, amikor ott mindig telt ház volt. Erre is megkaptuk a választ.

– Igen, volt időszak, amikor többen is csak a borravalóért dolgoztak, olyan forgalmunk volt. De azt sem szabad elfeledni, hogy az évek során ötezer kétkezi munkás elhagyta a várost. Közben nekem is rengeteget kellett harcolnom a különböző hivatalokkal,

inkább gátolták, mint segítették a működésemet, egy idő után megkeseredtem, mondhatnám azt is, feladtam az állandó küzdelmet.

Bezártam, most bútorbolt lett a legendából.