Szépkorúaknál

Talán véletlenül jutott rám a sor, talán más nem akart jelentkezni erre a feladatra: mindenesetre tény, hogy évek óta többnyire szerénytelenségem jár valamely önkormányzati tisztségviselővel és más sajtómunkásokkal egyetemben a Dunaújvárosban élő szépkorúakhoz, akik betöltötték kilencvenedik, kilencvenötödik, illetve századik, százegyedik, százkettedik (és így tovább) életévüket, hogy felköszöntsük őket e ritka ünnepeken.

A köszöntés illően szerény, mégis bensőséges. Engem azonban az idők során egyre inkább az fogott meg, ahogyan az ünnepeltek a kezdeti elfogódottság után a saját életükre térnek. Ez pótolhatatlan élmény!

Azt hinnénk, hogy nehéz mindegyre újabb és újabb cikkeket írni nagyon hasonló köszöntésekről – pedig dehogy! Mindig éri valamilyen meglepetés az embert, akár a történeteikben, akár az előadásmódban, akár a helyszínekben, de valami mindig van. Számtalanszor előfordult már, hogy az ünnepeltek és az én vagy valamelyik kollégám útjai akaratlanul és ismeretlenül is, de már keresztezték egymást valahol, valamikor.

Arról nem is beszélve, hogy előbb-utóbb mindenki eljut egy olyan életszakaszba, amikor megkezdődik az összegzés.

S egyáltalán nem mindegy, hogy mit és hogyan lehet összegezni. Eddig még a legnehezebbnek hallott életet is érdemes volt leélni az érintettek szerint…

Vezető képünk illusztráció.