Ma is forr a dalunk

Ez a szó a magyar forradalom és szabadságharc 164 évvel ezelőtti kitörésétől (Talpra, magyar, hí a haza!)  egészen a legutóbbi időkig (Valóságos forradalom zajlott le a szavazófülkékben) mit sem veszített vonzerejéből a szónokok,  vezércikkírók, költők  számára.
A legszellemesebb megközelítés vitathatatlanul Csengey Dénesé. A  legutóbbi rendszerváltás emblematikus alakja, az MDF alapítója egyik szövegének ezt a címet adta: Forr a dalom...
Forr bizony, nagyon sokminden forr a forradalmak körül Csengey halála óta is. Miközben Európa sem mondható újra csendesnek  még ha forradalminak sem nevezhető manapság.
Csakhogy ez a hol jobban, hol kevésbé lobogó forrás éppen azt a történelmi tapasztalatot nem főzte ki nekünk, magyaroknak, amire olyan nagy szükségünk lenne!
Lezajlott ebben az országban több mint másfél évszázad alatt legalább négy forradalom  és még a sorban elsővel, talán a legfontosabbal, a most ünnepelttel sem tisztáztuk kapcsolatunkat egyértelműen és minden osztály, réteg, csoport, egyén számára elfogadhatóan.
Mást ne mondjak: szentségtörés még csak megkérdezni is, hogy 1848 mítikus (és nem hősies)  alakjának, Kossuthnak, valamint társainak fejében miért nem merült fel az az egyszerű gondolat, hogy ha a  magyar nemzetnek jár (s valóban járt!) a szabadság a Habsburg-koronától  akkor a magyar korona alá tartozó nemzeteknek miért nem járt ugyanez, tőlünk?
Százhatvannégy év alatt nagyjából oda tudott eljutni a közbeszéd ebben a  témában, hogy: csak!
Márpedig 1848-49 eseményei  alapvetően meghatározzák viszonyunkat szomszédainkhoz és magunkhoz, azóta is. A nemzet fogalma elsősorban és alapvetően még mindig a negyvennyolcas eszmékre épül. Anélkül, hogy elvégeztük volna ezen eszmék kritikai korrekcióját. S 1848 tanulságai nélkül nem érthető 1867, 1914, 1918, 1919, 1920,  1948, 1956, 1989. Csak, hogy néhány évszámot soroljak fel történelmi restanciáink határkövei közül...
De hogyan is alakulhatna ki Magyarországon  közmegegyezés bármely történelmi eseményünkről, ha nálunk a kompromisszum szó valójában azt jelenti: X fenntartás nélkül elfogadja Y véleményét. S ez azért számít kompromisszumnak, mert önként fogadja el, nem erővel vagy  fenyegetéssel veszik erre rá.
Minden más: a szabad gondolkodás megcsúfolásának számít egyik vagy másik oldalon! Az is, ha valamit engednem kell(ene)  álláspontunkból, s már pusztán az is, ha muszáj lenne megfontolnunk valaki más érveit ...
Történelmi restanciánk egyre csak növekszik. Az sem biztos, ami már megtörtént.
Érdekes  lenne megvizsgálni, hogy az egyszerű,  megbízható polgárok, a józan,  paraszti ésszel rendelkező országlakosok miért tűrik a sorozatos átminősítéseket a rendszeres átgondolások helyett?
Talán azért, mert a szabadság, így a szabad  gondolkodás  (amely jó esetben a szabad megegyezéshez vezet) túlságosan elvont fogalom. Előbb enni kell. Lakni. Minden más csak ezután jöhet.