Mélyérzésű muzsika

Merthogy a háromtagú zenekar csak egy hangulat. Igazából nem muzsikálnak, hanem átitatnak egy életérzéssel, pillanatnyi kedélyállapottal, szomorúsággal, vagy épp kicsattanó jókedvvel. Kezükben az elektromos, vagy akusztikus gitár, a diddley bow, a stomp box, az egyszerű és különleges harmonikák nem is dallamokat adnak át, hanem a szerelem szárnyalását, a születés és létezés zsigeri örömét, az elhagyottság, az elmúlás fájdalmát, a kizsákmányoltak elgyötörtségét, a magány gyomorszorító érzését.

Honfi Imre Olivér (ének, elektromos gitár, diddley bow), Horváth János (ének, akusztikus gitár, stomp box), és Szabó Tamás (ének, szájharmonika, basszus harmonika, harmonetta) találkozása talán nem is a véletlen műve. Szükségszerű volt, hogy a zeneipar merőben különböző területein otthonos muzsikusok megleljék azokat a társaikat, akikkel együtt ontani a jobbnál jobb szerzeményeket nem munka, inkább öröm, akikkel fülig érő szájjal, könnyeden lehet új színeket kenni a zenei palettára. Azokat, akikkel együtt a hangképek festése közben már nem individumok, egymással már ők egy új zenei irányzat.

Már az első pillanatokban eldől, hogy péntek este, a liget fáinak árnyékában is egy ihletett pillanatnak, vagy inkább órának lehetünk tanúi. A két gitáros épphogy hallhatóan hangolja hangszerét, a zenepavilon bádogtetején békésen sétálgatnak a galambok, a harmonikás a vasoszlopnak dőlve bele-, belefúj hangszerébe, míg egyik pillanatban e békés kakofónia hangjegyei egymásra találnak, és a melankolikus szerelmesfilm-hangulat belengi a teret az egész ligetben.

Szabó Tamás és új zenekara. A tagok a legkülönbözőbb zenei világból érkeztek az együttesbe (Fotó: Ónodi Zoltán)

A műsor gerincét persze a szesztilalom Amerikájának stílusában egymáshoz öltözött banda másfél éves lemeze, a Back In The Day adja. Ennek egyik alaposzlopa, a Road to you. Ebben a jó dinamikájú, gazdagon vokálozott kompozícióban már kezd kirajzolódni a zenekar sajátos világa, lüktetésre késztetve a lábakat. Az összekötők nem mentesek a humortól és az öniróniától sem, ráadásul egy-egy olyan kedves gesztus is előkerül, mint hogy saját szerzeményüket a közönség azon tagjainak ajánlják, akik követték őket Pestről, vagy akár külföldről is. A melankolikus, fájdalommal átitatott mély érzésű muzsikába tiszta, finom, nemesen egyszerű szólók keverednek, a harmonikás a lépcsőn ülve, fejét az oszlopnak hajtva fújja herflijét. Belefér egy Bob Dylan átdolgozás, vagy ahogy ők fogalmaznak, kiforgatás is, Tamás kijön a nézők közé, mikrofonját hátrahagyva szívhez szólóan ríkatja hangszerét, hogy aztán szép finoman visszacsalogassa a hangerőt és a dinamikát, majd a szűnni nem akaró tapsot.

Lehetőséghez jut hangszerével Horváth János is, egy lüktető Honfi-szerzeményben énekben vall arról, csak a pénzéért szeretik a nők. A lehetőség a zenekarvezetőnek is kijár, a paksiaknak címzett Old Train Songban akkorát szólózik, hogy az ingyenkoncertet élvező nehézsorsúak fejéből öt liter kannásbor sem moshatja ki az emlékét.

Elröppen az egy óra, a koncertnek vége, lessük a naptárt, mikor jönnek újra.