Turistaként nyugatra utazni a nyolcvanas évek elején nagy dolognak számított

Turistaként nyugatra utazni a nyolcvanas évek elején nagyon nagy dolognak számított. Akkor még ki kellett váltani a mára már feledés homályába merült kék útlevelet, s Ausztria kivételével minden egyes országba csak vízummal lehetett beutazni. Mai fejjel szinte felfoghatatlan, hogy a kiutazást hány szervezetnek kellett jóváhagynia. Ha valamelyik valamilyen oknál fogva nemet mondott, akkor meghiúsult az utazás.

1982 nyarán – 14 évesen – a szüleimmel egy háromhetes nyugat-európai körúton vettem részt. Mivel már az akkori nyugati árak is igen magasak voltak, az utazás során egyetlen szállás jöhetett szóba, ez pedig a kempingezés. 21 nap alatt 17-szer vertünk sátrat, s kettőnél több éjszakát sehol sem töltöttünk.

Az úti leírásomhoz az 1982-ben íródott útinaplómat hívtam segítségül, bízva abban, hogy mások számára is érdekes dolgok derülhetnek ki belőle.

1982. június 17-én indultunk Dunaújvárosból Alsóörs érintésével Velencébe.

Az út során végig ömlött az eső, s emiatt Ausztriában több alkalommal is meg kellett állnunk az autópályákon. Velence határába érve – az olasz útjelzéseknek köszönhetően – órákig kóvályogtunk, mire kempinget keresvén eljutottunk Lido di Jesolóba. (1000 olasz líra annak idején 25 forintba került, s egy ezresért lehetett egy doboz kólát kapni) Jesolo lenyűgöző hely volt, az üzletek, éttermek állandóan nyitva, nagy nyüzsgés, pezsgő élet mindenütt, és persze itt-ott magyarok. Külön látványosságszámba ment a tilosban parkoló autók elszállítása, s valódi színházban érezhette magát az ember, amikor a már szállításra készen álló autó tulajdonosa megjelent, és eljátszotta a világ legszerencsétlenebb emberének szerepét…

Utunk második napján hajóval mentünk be Velencébe, ami igen érdekes utazás volt mivel az oda- és a visszaút is kb. két és fél óráig tartott. A hajózás során volt zsilipelés és hídemelés is – a lagúnák között. Velencét senkinek sem kell bemutatni. Arra viszont máig emlékszem, hogy egy gondolázás 3000 lírába került.

Huszonegy nap alatt tizenhétszer vertek sátrat a nyugat-európai körúton

Velence után Firenzébe vezetett utunk. Induláskor kínosan ügyeltünk arra, hogy ne vegyük igénybe az autópályákat, mert Olaszországban már akkor is fizetni kellett érte. Padováig ment is a dolog, utána viszont muszáj volt ráhajtani gyorsforgalmi útra, mert a sima főutakon lassan lehetett csak haladni.

Firenze jelentőségét tizennégy évesen még nem tudtam igazán felfogni és értékelni. Valamennyi nevezetességét megnéztük, de a hatalmas melegen, az Aranyművesek-hídján és a kempingen kívül másra nem nagyon emlékszem. A firenzei kempingben láttam először londoni emeletes buszokkal nyaraló diákokat, akiket ezért nagyon irigyeltem.

Firenze után Pisa következett. A pisai ferde torony maga a csoda. Még a lépcsők is ferdén vannak kikopva! A torony mellett hatalmas zöldterület. Az olaszok semmit sem bíznak a véletlenre. Pisában egy kis kellemetlen élmény is ért: rövidnadrágom miatt nem engedtek be a dómba. Akkor nem gondoltam, hogy ez ilyen fontos dolog. A torony meglátogatásával szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert sokáig 1982 volt az utolsó év, amikor még fel lehetett menni a tetejére. Ha valaki eljut oda és megteheti, feltétlenül menjen fel. Megéri!

Pisa után Genova lett volna a következő úti célunk, de az utakon lévő nagy forgalom miatt nem értük el, így egy, a földközi-tengeri nagyvárostól negyven kilométerre lévő kempingben töltöttük el a következő éjszakánkat.

Július 1-én Genova és San Remo érintésével Monacóba érkeztünk, ahol legnagyobb meglepetésünkre nem találtunk kempinget, így a Nizza melletti Villeneuve-ben vertünk sátrat.

A következő napunkat Monacóban töltöttük. Monaco különleges hely, sugárzott belőle a gazdagság, ugyanakkor minden emberi léptékű. Legnagyobb élményem az Oceanográfiai Múzeum volt. Ott láttam életemben először tengeri élőlényeket: igazi bálnacsontvázat, élő ráját és csikóhalat.

A múzeumtól néhány percnyi sétára van a hercegi palota, ahol sok-sok érdeklődőt vonz az őrségváltás.

A Forma–1 eseményeit már akkor figyelőként – gyalog – végigjártuk a monacói pályát. A pálya melletti kitérőben állt egy szabadtéri uszoda. Ott láttam először monokinis lányokat. Meglepődtem, de szépek voltak.

Utunk nyolcadik napján addig 1854 km-t megtéve értük el Marseilles városát. A hatalmas kikötőváros nem tett rám túl nagy benyomást, legfeljebb a sok afrikai és egyéb náció, valamint a rengeteg kutyaürülék volt emlékezetes, no meg a tenger, ami meglehetősen hideg volt.

Július 5-én éltük meg körutazásunk egyik legérdekesebb élményét – az aznapi úti célunk Lyonon át Genfbe vezetett volna. Lyont egyébként a híres francia csodavasút a TGV megtekintése miatt iktattuk volna programunkba, de végül is kihagytuk.

Amikor ezerkettes Zsigánkkal Marseilles-ből elindultunk a Lyon irányába, kb. egyórás utazás után egy hatalmas francia rendszámú Rover 2600-as autó többször megelőzött, az autópályán, majd villogott, hogy álljunk meg. Azt gondoltuk, hogy baj van az autónkkal, így megálltunk. Legnagyobb meglepetésünkre egy idős úriember jött hozzánk, aki tört magyarsággal közölte: „Látom magyarok, meghívom magukat az éttermembe Orange-ba.” Mi erre azt válaszoltuk, hogy sietünk Lyonba a TGV-t megnézni.

Az idős úr erre azt mondta, hogy felesleges addig elmenni, mivel az éttermétől pár száz méterre megy majd el csodavasút, s emiatt döntöttünk úgy, hogy elfogadjuk a meghívást.

Az urat Gerard Prohackanak hívták, s egy különös élettörténet kerekedett ki beszélgetésünkből,

A nagyszülei az I. világháború után vándoroltak ki Magyarországról Franciaországba, s ő már kint született, de a második világégés idején visszaküldték az óhazába, hogy ott majd úgyis lesz mit enni. Így történt, s a háború évei után ismét visszatért Franciaországba, sőt még az idegenlégiót is megjárta. A felesége olasz volt, s közösen üzemeltettek egy kis éttermet. Nagyon kedvesek voltak hozzánk, s egy hét után náluk ettünk először rendes főtt ételt. A dolog legérdekesebb része az volt, amikor kiderült, hogy kis hazánknak melyik részéről származik: a válasza szerint egy Rácalmás nevű kis faluról beszélt, s azt mondta, hogy épült ott valami város a háború után. Nos, ez a város Dunaújváros. Alig akarta elhinni, hogy mi onnan jöttünk. Ezután a szüleim évekig leveleztek velük. Itthon aztán ismerőseink közül többen is jelezték, hogy ismerték a családot, még azt is tudták, hogy Rácalmás melyik részén volt a házuk. Ami pedig a TGV-t illeti, lenyűgöző látvány, amint narancsszínű kígyóként áthúzott a kis francia városka pályaudvarán. Orange-i kitérőnket követően este nyolc órakor léptük át Genfnél a francia–svájci határt.

Svájc a mesebeliségével, tisztaságával és szinte tökéletességével maga volt a csoda. Genf, Lausanne, Luzern és Interlaken a Jungfrauval felejthetetlen élményt adott. Szinte hihetetlen, hogy júliusban hógolyót gyúrhattam a hóban. Svájc legnagyobb városa, Zürich mély nyomokat hagyott bennem. Hihetetlenül emberi léptékű város, ugyanakkor lerí róla, hogy a világ egyik leggazdagabb települése, repülésrajongóként pedig mindig szívesen gondolok vissza a zürichi repülőtérre, mivel ott és akkor láttam először a nagy nyugati óriásgépeket (Jumbó, DC-10, TriStar).

Svájcból a bajorországi Lindau am Bodensee felé tartva Konstanznál léptünk be Nyugat-Németország (NSZK) területére. A Boden-tó érdekes jelenség. Területe kisebb, mint a Balatoné, de jóval mélyebb, néhol meghaladja a száz métert is. A másik különlegessége, hogy átfolyik rajta a Rajna folyó.

A Boden-tó partján fekvő Lindau csodálatos kis német polgárvároska, rendezett utcáival, a középkort idéző köz­épületeivel és kikötőjével. A város legérdekesebb része a sziget, amelyre hidakon keresztül lehet bejutni. Viszonylag kicsi a kiterjedése, de repülőgépről is könnyen felismerhető. Lindauban családi barátainknál töltöttünk két napot, s náluk izgultuk végig az olasz–német döntőt, amelyet a taljánok nyertek 3–1 arányban. A meccs lefújása után igazi gyászhangulat lett úrrá a németeken, sokan az utcákon sírtak. Nekik sem sikerülhet mindig.

Július 13-án, utazásunk 17. napján Bajorország fővárosába, Münchenbe érkeztünk. Az Deutsches Museum Benz első autója, a belvárosban a régi városháza táncoló figuráit, s az olimpiai falu futurisztikus épületeit sohasem fogom elfelejteni. A kempingben 2 éjszakára 27,80 DM-t fizettünk. Akkor 1 márka 15 forintba került. Akkor és ott, tizennégy évesen még nem sejtettem, tizenhárom év múlva nászutasként térek majd vissza oda, harminc évvel később pedig nyolc esztendő erejéig ott lesz majd a második otthonom.

Bajorország után immár hazafelé Bécsnek vettük az irányt. A német–osztrák határon – csakúgy mint a vasfüggönyön túl mindenütt – nem sokat várakoztattak bennünket. A legtöbb helyen még a vízumainkat sem kérték. Bécs a hosszú út végén amolyan levezetés volt. Ausztria fővárosára szívesen gondolok vissza, s azóta többször is visszatértem oda. Bécs után nem maradt más hátra, mint irány haza. Hegyeshalom, határ, vasfüggöny, de végre itthon.

Örök hála a szüleimnek, akik ezzel csodával megajándékoztak.

Utóirat: a képeket Szmena 8M típusú fényképezőgéppel készítettem, amelynek ára 1982-ben 330 forint volt.