A régi világ domikája

Már az alcím is figyelemfelkeltő: A legjobb magyar háziasszonyok receptjeiből összeállította Lucullus.

A világ nyolcvanegy év alatt bizonyos területeken nem sokat változott, a könyvből kiderül, hirdetőkre már 1939-ben is szükség volt. A könyvet ugyanis a Villamos Fogyasztók Lapja adta ki, és a receptek mellett azt is kiemeli a kiadvány, hogy 1939-ben villamos energia, villamos tűzhely, villamos kávéfőző, a tűzhely fölötti fali karlámpa, sőt, az éléskamrában lévő jó világítás nélkül az élet már nem az igazi.

De térjünk a lényegre, a receptekre! A kedvenc fejezetem a Filléres konyha elnevezésű. A fejezet bevezetése így kezdődik: „A háziasszonynak sokszor a »mit főzzek?« problémánál nagyobb a pénztárcagondja. Gasztronómiai gyönyörökre nem igen jut a kispolgári háztartásokban, mert minden fillérnek megvan a maga helye. A konyhapénz egy megfellebbezhetetlen, alig tágítható keret, amit összhangba hozni az ízléssel, a kultúrember táplálkozási igényével valóságos művészet. A fillérekkel való mindennapi számolás megtanította gazdaasszonyainkat a takarékos, vagyis a villannyal való főzésre. Addig is, míg meggyőződnek Hölgyeim, hogyan lehet a főzés üzemköltségét a minimumra redukálni, itt adunk néhány jó »filléres« receptet.”

És itt jön az érdekesség, a lényeg, az, hogy 1939-ben mi számított filléres receptnek, vagyis mely ételek voltak a kispolgárok, a szegényebbek ételei. Van benne meglepetés.

Ezen ételek egyike a nyúlleves, filézett húsból, zsemlyegombóccal. Az én ismeretem szerint egy ilyen étel manapság ünnepinek számít, hiszen nyúlhoz elég nehéz hozzájutni, és nem is olcsó mulatság.

Ott van azután a borjúmáj gombával. A gomba manapság olcsó alapanyagnak számít, de a borjúmáj nem mindennapjaink étele, még a borjúmájas (májkrém) is a jobb módúak reggelije. A kacsahurkáról már nem is beszélve, aminek egyik alapanyaga a kacsamáj, ami kimondottan drágának számít, az is leginkább ünnepekkor – például karácsonykor – kerül az asztalunkra. A makaróni pörkölttel, a sonkás rolád sem mondható mostanság filléres ételnek.

Ha spórolni kívánunk a főzés során, akkor biztos, hogy nem húsos metéltet készítünk, amiből nem hiányozhat a darált sertés- és marhahús sem, de a kolbászos gombóc sem tartozna manapság a mindennapos, olcsó ételek közé.

Ember legyen a talpán, aki mondjuk a csokoládélepényt (vaj, csokoládé), a különböző diós süteményeket, 3500–4500 kilogrammos dióárak mellett filléres desszertnek nevezné, de ugyanez érvényes a mogyorótortára, vagy éppen a mogyorólepényre.

Szóval más idők, más szokások. Ahogy egykori kiváló középiskolai tanárom, Koska Árpád mondta rendszeresen, nem kis nosztalgiával a második világháború előtti időkre, hogy az „ántivilágban minden más volt”.

Végül idézzünk a Nagyasszony konyhája című fejezetből egy receptet, ami így szerepel a könyvben: domika (étel a régi világból). Vagyis 1939-ben ez a recept az igazi ántivilágot idézte.

Tehát, hogyan is készül a domika?

„Egy formát, vagy tüzet álló porcelántálat megkenünk vastagon friss írósvajjal. Fél kiló grója, vagy másféle jó sajtot meg kell reszelni, a vajjal kikent tálat be kell a reszelt sajttal hinteni, aztán a sajtra vékony szeldelt zsemlyeszeleteket rakunk, és hintsük be a zsemlyét reszelt sajttal és kevés írósvajjal: ilyen módon rakjuk sorban tele az egész tálat. A legfelső réteget jól be kell hinteni sajttal és végül egy rendes hat személyre való tálba vegyünk egy liter jó édes tejet, tegyünk a tejbe kevés sót, és öntsük a sajtos zsemlyére. A tej annyi legyen, hogy a zsemlyét ellepje. Végül tegyük jó forró sütőbe, vigyázzunk, hogy oda ne égjen. Csak addig kell sütni, míg a tejet a zsemlye felszívja, és a túró felül pirulni kezd. Abban a tálban tálaljuk, amelyben sült.”