Beszélgetés Kecskés Rózsával, a Jószolgálati Otthon Közalapítvány vezetőjével

2020.08.29. 07:00

Harminc éve a jó szolgálatában

Szeptember 3-án lesz 30 éve, hogy a Jószolgálati Otthon Közalapítvány első intézményegysége megnyitotta kapuit. Kecskés Rózsa igazgató álma megvalósult ezzel, úgy tekint rá, mint saját gyermekére, de már felnőtt, lassan elengedi a kezét.

Balla Tibor

Fotós: LI

Fotós: LI

– Az én motivációm a gimnázium második osztályában kezdődött. Kirándulást szerveztek Budapestre, ahol az iskola névadója, Münnich Ferenc felesége, Berényi Etelka látott vendégül bennünket. Az ebédet egy fogyatékos bentlakásos intézményben kaptuk. Ott eldőlt. Teljesen kikészültem attól, hogy ők szolgálnak ki minket. Ott töményen találkoztam azzal, hogy milyen ez az élet. Azt gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy tanár- vagy óvónéni akarok lenni. Az óvodában is az összes sérült, perifériás gyerek az én nyakamban volt.

De hogy jött létre a Jószoli?

– Tíz év óvoda után hat évet dolgoztam a Mórában. Igazgatóhelyettesként találtam meg a kapcsolatot dr. Kovács Pállal, aki akkor az egészségügyi osztály vezetője volt. Talált egy pályázatot, amihez segítségül hívott, hogy csináljunk egy szociális intézményt. Én ezt már végrehajtó bizottsági tag koromban mondogattam, hogy kell egy ilyen. Kijártam, hogy jöjjön létre az új Móra iskola, ugyanis addig négy telephelyen tanítottak a kisegítő iskolások. A többi között itt, a Liget közben, ahol most a Jószoli napközije van, úgyhogy én ide visszajöttem a gesztenyefámhoz, amit imádok. Szóval, segítettem Kovács Pálnak a pályázat megírásában, hogyan lehet napközi ellátásban, szociális intézményként létrehozni az értelmi fogyatékosok napközi otthonát. Mi voltunk a rendszerváltás első intézménye. Dr. Varga Lajos volt, aki mint tanácselnök végigvitte a kulcsátadásig az egészet, de már Almási Zsolt nyitotta meg polgármesterként.

Támogatást kérünk, de megmaradt elvként, hogy kapunk, de mi is adunk

Aztán jött a kérés, hogy részt vennék-e a működtetésben is. Nem kellett egy év, hogy rádöbbenjek, itt lehet igazán gyógypedagógusnak lenni. Én az óvodában is végigjártam a „szamárlétrát”, és az iskolában is hatodikig vittem egy osztályt végig. Volt egy fiatal, aki az óvodától végig a tanítványom volt, és az általános után jött ide, a Jószoliba. Ő például jó tanuló volt, de a nem tudott önállóan közlekedni. Egy csomó dolog így derült ki a számomra, hogy mit kellene itt csinálni. Semmilyen módszertan nem volt, Kárpáti Gábor kollégámmal – a név­adás is neki köszönhető, a Jóléti szolgálatból eredeztethető – mi magunk találtunk ki fejlesztési feladatokat. Például olyanokat, hogy elmegyünk a piacra velük, mert ott sokkal többet lehet tanulni, a cukrászdába, megtanulni, hogy kell viselkedni, vagy felülünk a vonatra. Így alakult ki az a fejlesztési mód, a saját élményen alapuló tapasztalati tanulás, ami remélem, hogy végigkíséri a működést.

Mai szemmel a kezdet nagyon suta volt?

– Nem. Nagyon nehéz volt az indulás. Két hónapot kaptam arra, hogy mindent rendezzek be, keressem meg a kollégáimat, és az ellátottakat is. Huszonkét fővel indultunk, de már abban az évben töltődött fel, majd harminc férőhelyre gömbölyödött a következő évben. Ahogy tudtunk pályázni, és az épületet bővíteni, úgy emelkedett a létszám is. Az igényeket most sem tudjuk kielégíteni. Az utolsó férőhelyet is kiszorítottuk a területünkből, ennél többet nem lehet kihozni az épületből. Eddig aki a Mórából kikerült, annak volt lehetősége ide közösségbe jönni. Most már nem tudunk felvenni senkit. Ötvenhatan vagyunk. A szociális törvény csak azt írja elő, hogy kell egy ilyen intézmény, de hogy hány fővel, azt nem szabályozza. Most jutottunk megint el egy olyan ponthoz, hogy újra terjeszkedni kellene.

Kecskés Rózsa a legelső pillanattól kezdve vezeti a Jószolgálati Otthont Fotó: Laczkó Izabella/Dunaújvárosi Hírlap

Volt olyan, amikor úgy érezte, feladja?

– 2007-ben, amikor a személyem miatt a Jószolgálati Otthont is meg akarták szüntetni. Hogy azt is túléltük, az egy egész éves, sztrájkos, tüntetéses folyamat eredménye volt. Bementünk a közgyűlésre, csendben meghallgattuk, ajándékokat osztottunk, mutattuk, hogy vagyunk. Lehet, hogy egyedül nem lettem volna ennyire erős, de itt voltak velem a kollégák, az ellátottak, akik azt mondták, hogy akarják. Tényleg egy szuper csapat működik itt harminc éve. Ez egy olyan év volt, ami nagyon megviselt mindenkit, nagyon megtépázott minket. Aztán volt, amikor az önkormányzat nagyon rossz helyzetben volt, és nem kaptuk meg több havi működési költséget. Ott tényleg megtanultuk, hogy a semmiből hogyan lehet várat építeni. Aztán azóta is csináljuk. Akkor kezdtünk támogatásokat kérni. De úgy, hogy mi is adunk. Ez megmaradt elvként, hogy kapunk, de mi is adunk.

A mindenkori döntéshozók nem érzik át az intézmény jelentőségét, a szükségességét?

– Ha nem érintett valaki, és nem tudja, mi van mögötte, akkor nem érzi, hogy mennyire fontos a társadalmi elfogadás. Mi ezt a folyamatot végigéltük. Kezdetben, ha kimentünk többen az utcára, megszóltak minket. Azt mondták, menjünk innen, mert nem szép látványt nyújtanak az ellátottak. Amikor először beültünk a színházba, nem akartak mellénk ülni. Sok dolgot megéltünk addig, amíg azt mondták, hogy ott a helyünk. Mert ők nagyon tisztességesen tudnak viselkedni, nagyon udvariasak és talán több érték az, amit ők hordoznak, mint a rohangáló általános iskolások, akiket nem érdekelt annyira a színdarab. Az elvem mindig is az volt, hogy nyissunk, és ne zárjunk. Ahogy ezt elfogadta a csapat, így lett egyre inkább elfogadott az a tevékenység, amit végzünk, és az a szemlélet, amit árasztunk. Ilyen intézmény nincs még egy az országban. Az a jó, hogy mind a két házunkban családias környezetet tudunk teremteni. Nem is lehet összehasonlítani a száz fő feletti intézményekkel. Mi annál sokkal többet tudunk adni. Ilyen jó dolguk nincs máshol. Sokan jöttek hozzánk a harminc év alatt szakmai segítséget kérni. Az országban ismerik a munkánkat, szokták használni is az ötleteinket.

De azért sikereket és örömöt is hozott ez a nem kevés idő?

– Rengeteget. Az ellátottaink meg tudják mutatni, hogy mire képesek. Ki tudnak állni, nem feszengenek, mindent kipróbálnak. Csodálatosak! Mindenre kaphatók, minden érdekli őket. Én nem tudnék mást csinálni! Az a második gimnazista eltökéltség, hogy nekem itt dolgom van, ez az én feladatom, ez még mindig megmaradt.

Tesznek azért, hogy a fiatalok is elkötelezetté váljanak?

– Elsőként kezdtük meg a közösségi szolgálatot. Az összes középiskolával van szerződéses kapcsolatunk. Eddig mindig én érzékenyítettem azokat a fiatalokat, akik idetévedtek, hogy megtanulják az elfogadást. Hogy tudják, hogy én azért vagyok itt. Tudom, hogy nagyon sokan választották hivatásukul ezt, vagy hasonló pályát, mert őket is megérintette. Azért jelentkeztünk be az önkéntesek programjába, és tartjuk azt a hetünket, hogy jöjjenek, és adjanak újat, és érjék őket ezek a hatások. Ez a kollégákat is inspirálja. Fontos, hogy a hobbijukat gyakorolhassák a kollégák. Nincs megtiltva, hogy behozzák például a gitárt. Mindenki csinálhatja azt, amit szeret. Így született a zenekarunk, a képzőművészeti szakkörünk, az autista kórusunk.

Már nyugdíjas, élvezhetné az életet, de még mindig az intézmény fontosabb. Miért?

– Azért már mondogatom, hogy nem lesz ez sokáig így. Itt volt a Covid-helyzet, és mindig van valamilyen helyzet, amikor azt érzem, hogy itt kell lennem. Ha nem szeretném csinálni, most nem beszélhetnénk harminc év munkájáról. De már egyre többször van, hogy hagyom a kollégákat, hogy nélkülem, vagy csak kevesebb irányítással tegyék a dolgukat. Saját gyermekemként nevelgettem a Jószolit. Mind a két ház pályázatokból épült fel. A kollégák mondják, nagyon nem szeretik, ha álmodok, mert abból mindig valami munka jön. De most már ők is álmodnak, ők is terveznek. Ez ragadós lett. Remélem, hogy marad is!

Van olyan álma, ami még nem valósult meg?

– Nincs az országban még egy ilyen konstrukció, mint a miénk, hogy integrációban három szakfeladatot lát el. Itt a támogató szolgálat, a napközi, és ott a bentlakásos intézményünk. Ha valaki már egész napos ellátásra szorul, tudja, hogy hová mehet. Dehát ott is csak harmincnyolc férőhely van. Most harmincegy a várakozó. Csak így tud mozogni a rendszer. Ha valaki átkerül, akkor ide kerülhet be más. Itt jön a képbe a még meg nem valósult álmom. Van egy új ellátási forma, a támogatott lakhatás. Kellene olyan hely, ahol azok, akik nem szorulnak teljes körű gondoskodásra, és négyen, hatan, nyolcan önállóbb életet tudnak élni egy lakásban, vagy egy házban, azok oda kerülhetnének, ide pedig jöhetne más. Ha egy-egy önkormányzati lakást megkaphatnánk, az differenciálnáezt a rendszert. Lassan, akár egyesével el lehetne kezdeni. Mentora voltam a támogatott lakhatásnak, és a megvalósulásban segítettem több helyen. Máshol már működik. Jó lenne, ha itt is megvalósulhatna!

Magánbeszélgetésben mindig fiatalokként beszél az ellátottakról. Milyen a viszonya velük?

– Ölelgetős, tegezős, kimondós. Minden nap szükségem van arra, hogy mindenkivel találkozzam, mindenkivel beszéljünk. Hogy lemérjem, milyen az állapotuk. Ha egy hétre elmegyek szabadságra, már akkor nagyon hiányoznak.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!