nagyszerű közösség

2019.11.07. 14:00

Öregdiákok találkozója volt – hatvannégy éve barátságban

Egy különleges első osztály kezdte meg a tanulmányait a nagykarácsonyi „új” iskolában, ragyogó napsütésben, 1955. szeptember 1-jén, csütörtökön. Valami csoda folytán egy igazi közösséggé forrtak, és máig jó barátság köti őket össze. Az idei őszön rendhagyó helyszínen tartották az osztálytalálkozójukat. A hatvannegyediket! Mi is meghívást kaptunk rá.

Balogh Tamás

E nagyszerű közösség máig megállíthatatlan programszervezője, Kerlang Ferencné Nusika már az esemény előtt egy hónappal is lázban égett. Megérte rászánni a rengeteg energiát, minden parádésan működött a jeles napon. Akár egy békés családi összejövetelen, olyan bensőséges hangulatban telt a délutánjuk. A megjelentek névsorával is ő tudott elszámolni.

– Nyúl Andrásné Pannika, a Szenczi Gyuri, a Szencziné Simon Erzsi, a Rakasz János és a felesége, a Kovács Mariska, a Bártfainé, Csontos István, a Pityu a Gabikával, a feleségével, aztán az én párom, a Magda Mari, a falu népszerű fotósa, a Fülöp Lajos és a felesége, az Évike jöttek el a Marika néni, a mi kedves tanító nénink meghívására.

Máig jó barátság köti össze az egykori osztálytársakat. Minden találkozásnak nagyon örülnek

A szíve máig Nagykarácsonyhoz köti

Rankasz János mai megállíthatatlan lendületét és huncut mosolyát látva lehet, hogy anno az osztály legelevenebb gyereke volt?

– Nem voltunk rosszak, de tele voltunk ötletekkel, kreatívak lehettünk, értettük a csíny­tevést, de hát gyerekek voltunk, ennyi az egész – mondja nevetve. – Sokan voltunk az osztályban, Horváth Béla, Máthé Jancsi, Boldizs Pityu és persze akik ma is itt vannak, ők jutnak elsőként az eszembe! Én csak a régi emlékeimből, a múltból élek. Nagykarácsonnyal ébredek és fekszek.

„Gyüttmentként”

Kerlang Ferencné Nusika

– Dunaújvárosban, a rendőrségen dolgoztam, a bűnügyi technikát csináltam és nyomozókutya-vezető voltam. Nagyon szerettem azt a munkát, szép szakma volt. Hódmezővásárhelyen élek, ahol azt mondják nekem, hogy „maga egy gyüttment”! Igazuk van, nem vagyok vásárhelyi, mert én ott születtem, ahol a Mikulás háza van, és ahonnét a szeretetet küldik karácsonykor. Ezt minden magyar ember megkapja.

Jó volt itt gyereknek lenni

– Szabadok voltunk. Az iskola mellett, a futballpálya környékén játszottunk egész nap. Közel laktunk, könnyen hazaszaladtam, ha kellett. Bár én nem szeretettem a focit, de a többiekkel jól elvoltam. A Kohászba jártunk bokszolni a Horváth Béla barátommal. Mindenkiről vannak szép emlékeim, máig tudom, hogy a sok szép lány közül ki volt az első, de a fiúkra, a barátaimra is szívesen gondolok. Ez a falu volt, és lesz a mindenem. Különlegesek a mi osztálytalálkozóink. Sok helyen összejöttünk már. Először fölkerekedtek a társaim, Marika néni vezetésével buszra szálltak, és leutaztak hozzám, Hódmezővásárhelyre.

Anyuka

Markovics Marika néni tanító

– A Marika néni kiskorom óta egy különleges, meghatározó személy az életemben. Úgy hívom őt ma is, hogy Anyuka. Egyszer, nagyon régen mondtam neki, hogy nekem már nincs anyukám, legyen az enyém is. Rám nézett, megfogta a vállamat, és azt mondta, jól van kisfiam. Ez még ma sem egy egyszerű érzés…

Egy közösség kedves ikonja

Generációk méregetik egymást baráti féltékenységgel, amikor szóba kerül a neve. Mindenki a magénak érzi a mai napig Grabarics Sándornét, Markovics Marika nénit, minden idők legszeretettebb nagykarácsonyi tanító nénijét.

Az egyik legutóbbi osztálytalálkozóján jártunk, amit a saját takaros házában rendezett meg, a nagyszerű alkalomra összegyűlt tanítványait vendégül látva. Mi több, az asztalra kerülő ebédet, a hozzá készült csemegékkel együtt is ő készítette Julika nénivel, a lánytestvérével közösen, a sok sütésben-főzésben kiemelkedően teljesítő asszonyság egyöntetű elismerésére.

„Ha összeverekedtek a gyerekek, akkor nagyon mérges tudtam ám lenni”

A házigazda szigorúságára soha, senki sem emlékezik, mert addig talán soha nem fajultak a dolgok, hogy azt a szerszámot is elővegye az általa gyámolított kisgyerekek között. Személyében egy jóságos, és nagyon szép hölgyre emlékezik minden a keze alatt végzett évfolyam. A vendégséget illető elismerő szavaimra nagyon egyszerű választ adott:

– És én hányszor jártam náluk?! Rengetegszer. Amikor egy osztálykiránduláson fölkerekedtünk és meglátogattunk valakit, az volt az osztálytalálkozó.

Az egykori kisdiákok

Finom ételeket ettek, jót beszélgettek az osztálytársak

– Még a napjára is emlékezem, amikor először találkoztunk, és látom magam előtt őket, ahogy a fal mellett állva várakoztak, és elég csúnyán beszélgettek egymás között! Azt mondta a Máthé Jancsika (nyugodjék békében) „Nem hallottátok, hogy mit mondott a tanító néni: nem szabad káromkodni, de hülyék vagytok!” – ma már nevetve mesélte a nehéz közös kezdés korabeli meglepő élményét.

– Emlékezetes ez a társaság, mert számomra ők voltak az első tanítványaim, akiket itt tanítottam. Az első szerelem is a legerősebb, ugye?! Nagyon sok élményt őrzök valamennyi diákomról, mert ma is szeretem őket. Persze a kópéságok is eszembe jutnak róluk, de az a gyerekkorok jellemzője.

Az 1955-ös gyerekek

– Mezítlábasok, vászontarisznyával (az volt az iskolatáskájuk). A fiúk a tél múltával cipő nélkül jártak, a lányok már valami egyszerű kis pacskerban. Az új iskolában kezdtünk, a következő évben a templom mellett, a régiben folytattuk, majd visszatértünk az előző helyünkre. Akkor már volt villanyvilágításunk, de a padokon még ott voltak a közös tintatartók. Az elsősöknek először három, a következő héten már négy-öt órájuk volt. Szerencsére jól bírták.

A végtelen türelem

– Az lehet, hogy türelmes voltam, de nem engedtem, hogy rosszak legyetek. Az iskoláskoromban tapasztaltak alapján Székesfehérváron, a tanítóképzőben elhatároztam, hogy milyen leszek. Persze nem mindig sikerült, aztán olyankor volt ám pulykaméreg! Például, ha összeverekedtek a gyerekek, akkor nagyon mérges tudtam ám lenni! Nem volt más hátra, mint szétszedni őket, de nem emeltem kezet rájuk.

Az ajándékozás

Marika nénit szép szavakkal és virággal köszöntötték Fotók: Balogh Tamás/Dunaújvárosi Hírlap

– Az egyik a mesemondás volt. Ennél az első osztályomnál, a hazaengedés előtti sorakozón meghallottam, hogy a Dósa Tibi halkan mondja: „Na, Pityu, ide sem gyüvünk többet!” Súgtam neki, hogy „maradjál egy kicsit, kérdeznék valamit! Miért nem akarsz jönni? Mire ezt válaszolta: „Mert csak egyet mesélt, az óvodában többet szoktak!”

A kedvenc játékok

– A fiúk fociztak. Azzal, ami került nekik. Előfordult, hogy rongy, vagy néha a gumilabdával. A lányok ugróköteleztek. Az egyszemélyessel, vagy azzal, amikor ketten hajtották és hárman, vagy négyen ugráltak közöttük. Egy lábbal, X-be rakottal, esetleg balettlépéssel. A gyerekek akkor is kreatívak voltak, játék közben születtek az új szabályok. Mellette a földre rajzolt négyzetekben ugrálva, cserepeket rugdosva is sokféle megoldást lehetett követni.

A menza helyett

– A gyerekek zsíros kenyeret hoztak magukkal. Ez szolgált a tízóraira, ebédre, vagy uzsonnaként. Az innivaló a ceglédi kannában lévő víz volt. Az iskola kútjához a takarító néninek volt csak kulcsa. Hogy miért maradtam itt, ebben a kis faluban? Ezt már sokan megkérdezték tőlem, meg én is magamtól. Nem mondtam én senkinek sem, hogy ez egy borzasztó világ és évek voltak! – mondja nevetve. – Mostanság is jól telik az életem. Sok időt töltök a családommal, a gyermekeimmel és az unokáimmal, elutazok hozzájuk. Amikor itthon vagyok, kitakarítok, megfőzök, aztán elfogyasztom az ebédet. Utána jön az olvasás és a rejtvényfejtés, amit nagyon szeretek. Majd tallózok a tévéműsorok között, és ha van kedvemre való, azt megnézem. Az internettel óvatosan bánok a monitor miatt és a szemem érdekében. Nyolcvanhárom éves vagyok, de szerencsére még mindig kerékpárral, a szabályokat betartva közlekedek!

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!