Gallipoli, a szép város

Gallipoliba, ebbe az olasz csizma sarkában fekvő városba regionális vasúttal jutottunk el. A Tarantói-öbölbe három kilométernyire előreugró földnyelv végén elhelyezkedő kisváros Leccétől 38 kilométerre található. Vasutasok lévén nem volt érdektelen számunkra, hogy ide nem volt érvényes az FS (Ente Ferrovie Italiane dello Stato), tehát az olasz vasutak szabadjegye. Váltottunk hát jegyet a helyi vasútra. Itt vajon miért éri meg üzemeltetni egy régiónak a vasutat? Csak nem az történt, hogy összefogtak a helybeliek? Nem akartak kimaradni az ország vérkeringéséből.

Valóban, mindenki megértette, hogy az FS nem tudja működtetni rentábilisan ezt a vonalat. Erre mi történt? Nem, nem a magyar gyakorlat: felszedjük a vasutat, jó esetben csak üzemszünetet rendelünk el. Megtalálták a módját, hogy ennek a turisztikai szempontból nem különösebben frekventált térségnek is legyen vasútvonala. 

Gallipoli régi és újvárosa is megér egy sétát. De inkább az óvárosa. A szűk sikátorokra szemérmetlenül nyíló ablakokon be-beleskelődtünk. Semmi pánik, nyugodt emberek élték mindennapi életüket. Az épületek keleties hangulatot tükröztek a rájuk jellemző fehérlő megjelenésükkel és kocka formájukkal.

A nagy hőségben kellemesen hűsített bennünket a hatalmas hullámokat csapkodó tenger. Megszomjaztunk, és mi nem papucsaink irányába, hanem egy meredek, kövekkel kirakott partszakaszon közelítettünk meg egy ivókutat. Ennek csak azért volt jelentősége, mert nem számoltunk azzal a forrósággal, amit ezek a kövek árasztottak magukból. A forró kő szinte égette közép-európai talpunkat. A kívülállók bizonyára jól szórakoztak rajtunk, amint tűzről pattant menyecskét játszva ügyetlenül ugrabugráltunk felfelé, enyhülést keresve talpunknak és kiszáradt szánknak. 

- Igen, ez már olyan afrikai, legalábbis keleties forróság lehet! - állapítottuk meg nagy bölcsen, hiszen nagyon messzire merészkedtünk déli irányba.

Ez a mi Gallipolink annyira ismeretlen település, hogy itthon elég volt kimagyarázni, hogy nem a török Gallipoliban, az I. világháborúban elhíresült háborús helyszínen jártunk. Ami - állítólag - úgy került be a világtörténelembe, hogy az akkori angol flottaügyi miniszter, bizonyos Winston Churchill szivarjával rábökött a térképre: "Menjünk oda!" És kész. Odamentek. Mi nem szivarral és nem háborús céllal, csak kíváncsiságból választottuk ki az olasz Gallipolit. Aminek neve a görög Kalé pólisból származik, és jelentése: szép város. Az olaszok aztán átdallamosították Gallipolisra. 

A rómaiak ezt a települést sem hagyták ki: i.e. 265-ben meghódították. Rómával a Via Traiana kötötte össze. A középkorban a Szicíliai, majd a Nápolyi Királyság része lett. Ma már szinte értelmezhetetlen a fogalom, de akkoriban lámpaolaj-kereskedelméről volt híres.

A ma nagyjából 20 ezer lakosú város látnivalói közül a barokk Sant Agata-katedrálist néztük meg. A Castello Aragonese erődöt a bizánciak megépítették, az Anjouk pedig a 16. században átépítették. Gallipoli lakói büszkék lehetnek arra, hogy a város hatalmas falai még ma is állnak.

Mi nem hagytunk említésre érdemes nyomot magunk után, de egy-két apró méretű emléktárgyat vásároltunk az 1522-ben épült várának egyik utcácskájában.

Gallipoliból hazafelé tartva egy rövid időre megálltunk Velencében. Besétáltunk a Szent Márk térre, majd visszasétáltunk. Itt már többször jártunk, de nem tudjuk megunni! És ebbe a megunhatatlan országba is bármikor visszajönnénk! Arrivederci!