19°
24°
11°

A legboldogabb ember a világon

Dunaújváros-Budapest - Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

Otthonában találkoztunk dr. Rózsa Pál emeritus professzorral, a matematikai tudomány doktorával, a lineáris algebra és az alkalmazott matematika tudósával, a mátrixelmélet nemzetközileg elismert, vezető kutatójával, aki sokat foglalkozott az elméleti fizika, a műszaki mechanika, a hidak és szerkezetek mechanikája, az elektrotechnika, az operációkutatás, a vegyipari alkalmazások, a szabályozáselmélet kérdéseivel, s külföldi kutatásai mellett húsz ország egyetemein tartott előadásokat. Ez még a professzor nyolcvankét életévét tekintve is sok – ráadásul ő legfeljebb hatvanévesnek néz ki.

– Tegezzetek és szólítsatok Pali bácsinak. A volt tanítványaimmal is mindig összetegeződtem.

– Köszönjük… Egy tanárom egyszer azt mondta: a matematika nem tudomány, hanem eszköz. Igaz ez?

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Tegezzetek és szólítsatok Pali bácsinak. A volt tanítványaimmal is mindig összetegeződtem.

– Köszönjük… Egy tanárom egyszer azt mondta: a matematika nem tudomány, hanem eszköz. Igaz ez?

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Tegezzetek és szólítsatok Pali bácsinak. A volt tanítványaimmal is mindig összetegeződtem.

– Köszönjük… Egy tanárom egyszer azt mondta: a matematika nem tudomány, hanem eszköz. Igaz ez?

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Köszönjük… Egy tanárom egyszer azt mondta: a matematika nem tudomány, hanem eszköz. Igaz ez?

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Köszönjük… Egy tanárom egyszer azt mondta: a matematika nem tudomány, hanem eszköz. Igaz ez?

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Köszönjük… Egy tanárom egyszer azt mondta: a matematika nem tudomány, hanem eszköz. Igaz ez?

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Köszönjük… Egy tanárom egyszer azt mondta: a matematika nem tudomány, hanem eszköz. Igaz ez?

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Annyiban lehet így mondani, hogy a matematika valóban eszköz a tudományok megjelenítéséhez. De persze a matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány mind között. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye. Bár ott is lehet tévedni, nem mindig igen vagy nem a válasz, és nagyon nehéz megfontolások is vannak benne. De a logika alapján követhető. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy minden tudomány értékét nagyrészt az határozza meg, hogy milyen mértékben alkalmazza a matematikát (ezt egyébként nem én találtam ki).

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– A közelmúltban számos más kitüntetés mellé megkaptad az Egerváry Jenő Emlékérmet is. A matematikán kívüli világban keveset tudnak Egerváryról. Ki volt ő?

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Elsősorban nagyszerű ember, kiváló matematikus és akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora. Szobrát is ott találhatjuk az egyetem kertjében. Nála hallgattam matematikát: kitűnő előadó volt, nagyon világos fejű tanár, aki mindig kristálytisztán beszélt a matematikáról. Akkor is bejártam a vizsgáira, amikor nem kellett vizsgáznom. Megfigyeltem, hogy van tizenöt-tizenhat kérdése, amikből mindig föltett néhányat: ha ezekre nem tudta a választ a hallgató, akkor megbuktatta. Kidolgoztam ezeket a válaszokat, és szemináriumokat szerveztem a diáktársaimnak: akiket én készítettem fel, nem is buktak meg Egervárynál soha. Itt kezdődött igazán a pedagógusi szenvedélyem. Bár már korábban is megvolt, hiszen anyám matematikatanár, apám nyelvtanár, nagyapám pedig zenetanár volt. Tizenhat évesen matematikát és latint korrepetáltam, mert kellett a zsebpénz.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mikor derült ki, hogy ilyen jó vagy matematikából?

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Az sosem derült ki, mert nem is vagyok olyan jó. Csak szeretem a matematikát. Mégpedig azért, mert sosem kellett külön tanulni, minden benne van az anyagban. Én alapvetően lusta ember vagyok…

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mégis gépészmérnökként végeztél. Miért?

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Mert nem volt kedvem középiskolában tanítani. Mivel akkor még nem létezett külön matematikus és fizikus szak, olyan szakot választottam, amiben elképzelésem szerint sok volt a matematika. Később is a matematika alkalmazása, felhasználása érdekelt a legjobban. Ezért írtam olyan sok tanulmányt, nem is tudom, mennyit…

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– …egyik életrajzod száztizennégyet említ…

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Lehet… Szóval, ezért írtam olyan sok tanulmányt különböző szakterületek matematikával megoldható problémáiról. Valamelyik ismerősöm felvetett egy problémát, majd elkezdtünk matematikai módszerekkel gondolkodni rajta.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– 1925-ben születtél, elképesztően zűrzavaros időket kellett átélned a háború előtt, alatt és után. Hogyan sikerült?

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Engem soha semmiféle hit nem kötött. Abszolút vallástalan vagyok. Maradt tehát a ráció, amely a matematikában nyilvánul meg a legtökéletesebben. De a származásom miatt üldözött voltam, bár személy szerint nekem szerencsém volt. Apámat megölték a nyilasok, csaknem egész családom Auschwitzban pusztult el, a későbbi feleségem is megjárta azt a tábort – miközben én munkaszolgálatos voltam Erdélyben. Amikor az oroszok szétzavarták a keretet, Bukaresten keresztül akartam hazautazni. 1944 októberében ez még lehetetlen volt. Csak 1945-ben értem haza. A Rákosi-korszakban a miskolci egyetemen, majd a közoktatási minisztériumban dolgoztam jelentéktelen beosztásokban, míg 1951-55 között a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézetében lettem Egerváry aspiránsa. Nekem mindig a matematikával kellett foglalkoznom.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– És 1956?

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Én is éreztem, hogy változtatásokra van szükség. Az viszont nagy megrázkódtatás volt, amikor az utcán zsidózni kezdtek. Erről ma persze nem beszélnek.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– S ma?

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Ugye, nem kell elmondanom, mit éreztem, amikor megalakult a Magyar Gárda?…

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– 1966-tól vendégelőadóként is dolgoztál külföldi egyetemeken. Hány nyelven beszélsz?

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Úgy istenigazából az anyanyelvemen: magyarul, bár azon sem tökéletesen… Komolyra fordítva a szót, az idegen nyelvek közül a legjobban németül beszélek, angolul már nem annyira jól, franciául sem vagyok elveszett ember, az oroszt már gyakorolnom kellene. És volt egy idő, amikor jól beszéltem románul, de azt elfelejtettem.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Abban is nagyon szerencsés ember vagyok, hogy az én kutatásaimhoz mindössze két dolog kell: egy darab papír, és egy jól kihegyezett ceruza. A keresztfiam próbált rászoktatni a számítógépre, de aztán meguntam, számoltam tovább ceruzával. Milyen jól tettem! Ami a gépen volt, egy műszaki hiba miatt elveszett – de megmaradt a papíron… Szóval soha nem éreztem kísértést, hogy külföldön éljek. Szívesen mentem – de itt vagyok otthon. Ami könyvre szükségem van, azt megküldik a tanítványaim, Kaliforniától Izraelig és a Távol-Keletig mindenhol élnek közülük.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Az is jó történet… Ugyanarra a diákmenzára jártunk, ő vegyészhallgató volt. A háború után nagyon leromlott állapotban voltunk, mindkettőnket beutaltak ugyanabba a mátrafüredi szanatóriumba, ugyanarra az időpontra. Felfedeztem, hogy a házirend egyik pontja úgy szól: tilos a buszmegálló körül ácsorogni. Sehogyse fért a fejembe, miért tilos ez, de úgy okoskodtam, hogy ha tiltják, nem lehet rossz dolog. Lementem a megállóba. Akkor érkezett meg a következő busz Pestről, és az első ember, aki leszállt róla, a későbbi feleségem volt. Szerdán történt ez, három nap múlva, szombaton megkérdeztem: akar-e a feleségem lenni? Azért volt e nagy sietség, mert féltem, hogy ha jobban megismer, esze ágában se lesz hozzámjönni… Negyvenöt évig éltünk boldog házasságban. Nagyon nagy részben neki köszönhetem, hogy nálam boldogabb ember még mindig nincs a földkerekségen, bár már majdnem tizenkét éve nincs közöttünk.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Most egyedül élsz?

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Egyedül, de nem magányosan. Itt a nevelt fiam, a keresztfiam, huszonhét évestől kilencvenévesig minden korosztályból vannak barátaim, barátnőim. Most jártam Brnóban, egy régi szerzőtársamat meglátogatni – ő már nem utazik, beteg, öreg ember, hetvenhárom éves… Remélem, ellenségem nincs egy sem.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Hihetetlenül népszerű tanár vagy, a Dunaújvárosi Főiskolán tartott legutóbbi előadásod helyenként olyan hangulatban zajlott, mintha egy zenés-táncos színház lépne fel. Hogy lehet így matematikát tanítani?

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Szerintem egész jól. Mindig azt mondtam a tanítványaimnak: ide figyeljenek, két dolgot jegyezzenek meg! Az egyik, hogy azt, amit az egyetemi előadásokon hallanak, soha semmire nem fogják felhasználni, amit pedig megtanulnak, azt úgyis elfelejtik. A másik, hogy a lényeg: érezzék jól magukat! A lexikális ismeretek úgyis kihullanak a fejekből – viszont a gondolatmenet, ha érdekes, megmarad! A tanulás, a nevelés folyamata az, ami számít. S a legtöbben tényleg jól érezték magukat az előadásaimon…

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Pali bácsi, most nagyon meg fogsz haragudni rám… Én tökhülye vagyok a matematikához. Mi a túró az a mátrix?!

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

– Ó, az a világ legegyszerűbb dolga! Idefigyelj, írd föl a legegyszerűbb egyenletet: a -szor x egyenlő b -vel. Innen x egyenlő b -per-a -val. Ahol a természetesen nem egyenlő nullával! No, most… (A levezetés további ismertetésétől eltekintek. A mátrix leírása megtalálható a szakkönyvekben. A lényeg, hogy amíg a professzor magyarázott, addig értettem. Tehát: a mátrix valóban nem lehet túl bonyolult dolog – vagy a professzor nagyon jól magyaráz…)A matematika: tudomány. Méghozzá a legtisztább tudomány. A legegyszerűbb fogalmak és a legszebb eredmények gyűjteménye

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.

Dunaújváros-Budapest – Legutóbb tegnap járt a Dunaújvárosi Főiskolán dr. Rózsa Pál matematika professzor, a mátrixelmélet nemzetközi hírű kutatója, számos szakmunka szerzője, húsz ország egyetemeinek előadója, legendás hírű tanár.


63. évforduló
Így emlékszik 1956-ra az ország
Pályaválasztási kiállítás / 44 perce
Állj pályára!
A Fejér Megyei Kormányhivatal idén is megrendezi a Pályaválasztási kiállítás programsorozatát a két megyei jogú városban, Székesfehérváron és Dunaújvárosban.
Gyász
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy SOLYMOSI ISTVÁN (Skanyó) 77 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztása 2019. október 25-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben. Kérjük, kegyeletüket egy szál virággal rójják le. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy MATKOVICS JÁNOS 87 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása 2019. október 29-én 14 órakor lesz a katolikus templom urnatemetőjében. Kérjük, kegyeletüket egy szál virággal rójják le. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy KOVÁCS ISTVÁN Munkás utcai lakos, a 26. ÁÉV művezetője 87 éves korában elhunyt. Búcsúztatása 2019. október 24-én 11.30-kor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
"Amikor isten látta, hogy az út túl hosszú, a domb túl meredek, a légzés túl nehéz lett, átölelt és azt mondta: gyere haza" Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy DEBRECZENY SÁNDOR 74 éves korában elhunyt. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy MAGYAR ANDRÁS 78 éves korában elhunyt. Temetése 2019. október 25-én 10 órakor lesz a dunaújvárosi köztemetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal akik ismerték és szerették, hogy VESZPRÉMI LÁSZLÓNÉ Jucika 88. éves korában elhunyt. Búcsúztatása 2019. 10. 25-én 11 óra 30 perckor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik KLÁG FERENC temetésén részt vettek, sírjára koszorút, virágot helyeztek, gyászunkban együttérzéssel osztoztak. Gyászoló család
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik TÓTH LÁSZLÓNÉ temetésén részt vettek, sírjára koszorút, virágot helyeztek, mély fájdalmunkban osztoztak. A gyászoló család
Ezúton szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik CSAPÓNÉ BOGNÁR MÁRIÁT utolsó útjára kísérték, sírjára virágot hoztak, és nem utolsósorban mindenkinek, aki fájdalmunkban osztozott. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy PÁNCZÉL LEVENTÉNÉ szül. Varga Mária életének 72. évében váratlanul elhunyt. Temetése 2019. október 18-án 13 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben. Köszönjük mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik, gyászunkban osztoznak. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy TÓTH LÁSZLÓNÉ volt Volános dolgozó 78 éves korában elhunyt. Temetése 2019. október 14-én 11.30-kor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik felejthetetlen halottunk CSEH JÁNOS temetésén részt vettek, sírjára virágot, koszorút helyeztek, mély fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy RAU IMRE 90 éves korában elhunyt. Temetése 2019. október 21-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi köztemetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy MÁRTON GERGELY 85 éves korában elhunyt. Temetése 2019. október 17-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi köztemetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy GYENIS JÁNOS 92 éves korában elhunyt. Temetése 2019. október 15-én 11 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy KLÁG FERENC 73 éves korában elhunyt. Temetése 2019. október 16-án 13 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették ,hogy NYIRI GÉZA GYULA 87 éves korában elhunyt. Temetése 2019. október 18-án 13 órakor lesz a dunaújvárosi altemplomban. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy SZŰCS KÁLMÁNNÉ Erzsike a Vasvári iskola pedagógusa életének 88. évében örökre megpihent. Temetése 2019. október 14-én 13 órakor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy CSEH JÁNOS 88 éves korában elhunyt. Temetése 2019. október 11-én, 11:30-kor lesz a dunaújvárosi temetőben. A gyászoló család
"Olyan csend van így nélküled, hogy szinte hallani, amit utoljára akartál mondani..." Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy KOVÁCS ISTVÁN (Dugó) dunaújvárosi lakos 50 éves korában elhunyt. Dunába szórásos temetése 2019. október 14-én 14.30-kor lesz a kisapostagi kikötőben. A gyászoló család
új korszak jöhet / 1 órája
A Google-nak állítólag sikerült az áttörés a kvantumszámítógéppel
hétfőn / 1 órája
Drasztikusan ér véget az októberi nyár
Átvették a megbízóleveleket / 1 órája
Megkezdték a munkát az újonnan felálló kulcsi önkormányzat képviselői
Török Tímea
praktikák / 1 órája
Hogyan készül el gyorsabban az étel?
életmentő játék / 2 órája
Macskáinak köszönheti megmenekülését egy olasz pár
vár a Gyermekkönyvtár! / 2 órája
Papírszínház a Gyermekkönyvtárban
duol.hu