Emlékezetes lakodalom volt - dunaföldvári táncjáték

Az egész estés, Dunaföldvári lakodalmas című produkciót pénteken láthatták az érdeklődők. A koreográfia Appelshofferné Rabóczki Anikó, Appelshoffer János és Rémi Tünde munkáját dicséri, a szerkesztésben és dramaturgiában remek alkotótársra leltek Novák Péter színész, szövegíró személyében. A zenét Hegedűs Máté és zenekara szolgáltatta.

A táncjáték elején a messze földön híres földvári vásár színes forgatagába kerültünk. A kikiáltók tréfás mondókái, rigmusok, a csepűrágó - narrátor szövege - Pataki Dezső remek alakításában - teremtette meg az alapszituációt arról a világról, amelyben "a hagyomány adomány", amelyben a szív titkait is a közösség előtt illett kihirdetni. Közzétették a mátkapárokat, s miközben jegyet váltottak, azokat az ősi neveket hallottuk, amelyeket egy-egy régi dokumentum, avagy a földvári fekete kötényről szóló törökkori legenda is megőrzött. Aztán az egyik pár, Tomán Pista és Piros Margit (Kovács Zoltán és Fafka Borbála) egybekelésének és lakodalmának lehettünk tanúi. A dolgok nem mindig mentek egyszerűen korábban sem. Egy-egy jelenetben sok leleménnyel, humorral figurázta ki a darab az értelmetlen ellentéteket, az apai indulatot, az anyai túlzott féltést. De érzékeltette - természetesen táncban - a szerelmes fiatalok érzelmeit is. Megható jelenet volt a harangszó zúgása utáni csöndet követő halk zeneszóra a gyönyörű menyasszony és csinos vőlegénye légies könnyedségű tánca, boldogságának kifejezése. Érdekes betétként szolgált a gyermekek lakodalmas játéka, jól mutatva a hagyományos világ apró elemeit.

Elengedhetetlen szereplője a lakodalmaknak a jó vőfély. Széles Dániel ékesszólóan beszélt, remek humorral, s érződött, hogy mély ismerője a szerepnek. Hordta a finom étkeket, rigmusai autentikusak voltak, hiszen a Monori József által gyűjtött 1899-es vőfélykönyvből vették. Mint ahogy a táncok sokfélesége is a helyén volt. Láttunk játékos lánytáncot, duhaj férfitáncot, könnyed üveges asszonytáncot, tréfás játékokat, virtuskodást.

Ritmusra, énekszóra csattogtak a fedők, tepsik, máskor meg kopogtak a botok, fokosok, pattogott az ostor. Percről percre emelkedett a hangulat. Rendkívül szép volt a férfias nótázásba beépített Kosztolányi-szöveg, amely szerint a nóták körülöttünk vannak, annyit énekelték már mások, akik előttünk jártak, és annyit hallgattuk mi magunk is, talán csecsemőkorunkban egy lakodalomban, hogy sohasem elsőségi élmény, hanem azonnal emlék is az, amit érzünk. Messzire nyúlik vissza, lelkünk fénykorába. S a fergeteges mulatás ellenpontjaként, mint ahogy a nagy családi ünnepeken egy pillanatra megállunk, s azokra gondolunk, akik nem lehetnek velünk, a darab végén egykor élt földvári ifjú párok, hajdani lakodalmasok barna fotói jelentek meg a háttér fehér vásznán, s a nagy-nagy csöndben súlyos verssorok (Kosztolányi Dezső Két vers életre-halálra) hangzottak el múltról, összetartozásról, fájdalmakról és örömökről, nagy lázas sírásokról és duhaj mulatásról, életről és elmúlásról.