Akire ma is büszkék lehetünk

Ezen írás azonban nem vállalkozik, nem is vállalkozhat arra, hogy a teljes szakmai életpályát felvázolja, de arra igen, hogy bemutassa azt, miként vált Kalmár Elemér olyan szakemberré, aki példát adott a pályatársaknak és az utódoknak egyaránt. Szinte lehetetlen átfogni e helyen azt a gazdag szakmai életutat, ami az ő pályáját jelentette. Kalmár Elemér vegyészmérnökként végzett, feleségét itt ismerte meg a városban, akivel két gyermeket neveltek fel, öt unoka boldog nagyszülei. Hogy milyen hatással is volt az édesapa két gyermekük jövőjére, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy mindkettőjüket bevonzotta a vasmű. Zoltán, aki Miskolcon végzett, fiatal kohómérnökként került az egykori Dunaferrhez, majd később a Dutrade egyik megálmodójaként és később vezérigazgatójaként a Dunaferr társaságcsoport szintén egyik meghatározó szakemberévé vált. „Hosszú utat bejárva” ma már egy acélipari világcég, a Saltzgitter egyik magyarországi vezető kereskedelmi szakembere. Lánya Ágnes, ma is a Dunaferr, annak felszámolása után az azt tulajdonló Liberty Steel csoport munkavállalója.

Megbecsült életpálya

No, de térjünk vissza a kezdetekhez, hiszen e történet nem a gyerekekről, hanem az alapító „nagy öregről” szól. Szorgalmas, becsületes pálya, mindenért meg kellett dolgozni, talán ezzel lehet azt a korszakot jellemezni. Persze az élet sokszor kiszámíthatatlan, gyakran alakítja a véletlen is, ez alól e történet alanya Elemér bácsi sem kivétel (ezt a megszólítást megengedte interjúalanyunk – a szerk.), aki pályája megbecsüléseként idén augusztusban már a rubin diplomáját is átvehette a veszprémi Pannon Egyetemtől, igaz – idős kora miatt – már nem az egykori alma máter falai között. Egy kicsit igazságtalannak tartja azt, hogy egykori évfolyamtársai közül olyanok is megkapták ezt, akik az USA-ba disszidálva, fogorvosi praxist szerezve végül is „egy percet sem töltöttek” eredeti szakmájuk gyakorlásával – no, de az élet már csak ilyen!

Min múlik az, hogy kiből lesz vegyészmérnök?

A fenti kérdés nem véletlen, hiszen sokszor nem csak az elhatározáson, hanem a véletlenen is múlhat ez. Elemér bácsi egy Balaton környéki kis településen nőtt fel, s már a középiskolában megszerette a kémiát. Nem másnak, mint a földrajz tanárának köszönhetően, aki mindamellett kémia szakos mérnök – tanári diplomával is rendelkezett. Számtalan történetet ismerhetünk, amelyben egy-egy szuggesztív, közösséget teremtő pedagógusnak milyen nagy szerepe is van – egyszerűen csak személyiségéből fakadóan - abban, hogy milyen pályát is választanak tanítványai. Elemér bácsi tanára ilyen volt, olyan érdekes egyéniség, aki rengeteget beszélgetett diákjaival, és sokszor saját otthonában, családi körben vizsgáztatta az egész társaságot. 

Elemér bácsi a középiskola elvégzése után két egyetemi szakra is jelentkezett: a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki, illetve a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára. Mindkét helyre felvették. Eközben a budapesti karokat „elfelezték” és a nehéz vegyipari kart így kihelyezték Veszprémbe. Ő azonban Miskolcra készült, ezért meg is vette a vonatjegyét addig. Aztán persze valami sorsszerűséget sejtve e mögött mégis Veszprémben szállt le, és irány az egyetem!

Akkoriban még négy év volt ez a képzés, ahol végül is az elektrokémiára szakosodott. Plusz munkát vállalt és olyan ösztöndíjat is kapott, amelyekből együttesen el tudta tartani magát, így otthonról, a szüleitől egy fillért sem kellett kérnie. Még az egyetem alatt jelentkezett ugyanis a Nehéz Vegyipari Kutató Intézetbe (NEVIKI), annak a korróziós osztályára, ahol a laborgyakorlatok mellett szakcikkeket fordított németről magyarra. A német tudását is, elmondása szerint – saját szorgalma mellett még – kiváló középiskolai tanárának köszönhette. 

A véletlenek szerepe ezután is kísértett

Hogyan került a fiatal vegyészmérnök a Sztálin – a későbbi Dunai – Vasműbe? Ez egy izgalmas kérdés, hiszen ebben is szerepet játszott a véletlen. A tanulmányi osztályáról a 4. év végén azzal hívták fel, hogy maradjon az egyetem egyik tanszékén, tanársegédnek. Agitálták rendesen, így az elektrokémia, a fizikai kémia, sőt még az analízis tanszék is szóba került, de ő nem akart pedagógiai, oktatói pályára lépni. Akkoriban három vasműs vegyészmérnöki állásra is lehetett pályázni az egyetemről, meg is voltak a jelentkezők, köztük egy lány is, aki közben szerelmes lett egy tanársegédbe, ezért szívesen maradt volna Veszprémben. Az ő helyére került be Elemér bácsi, aki ezzel mintegy fejest ugrott az ismeretlenbe, és a II. világháború utáni egyik legnagyobb hazai beruházásnak a kellős közepén találta magát Sztálinvárosban, a mai Dunaújvárosban. Több, mint hét évtizede annak, hogy 1953. augusztus 2-án a vasmű munkavállalója lett, amely egyébként első és egyben egyetlen munkahelye is volt. 

A családalapítás és egy kis szakmázás

A mérnökök egyedülállóként abban az időben csak úgy kaphattak „lakhatást”, hogy egy-egy lakás konyhájába költözhettek be. Akkortájt ugyanis – igaz ideiglenesen, de egy lakásban - több család is együtt lakott, a szobákat a családok kapták. Az ekkor még egyedülálló Elemér bácsi 1957 végén ismerte meg felségét, Lídia nénit, akivel a munkahelyén találkozott. A kapcsolat házassággá teljesedett ki, amelyben 1959. október 17-én mondták ki a máig tartó örök hűséget. Rá egy évre a fiatal házasok önálló lakáshoz jutottak, aminek akkor a feltétele épp a házasság volt. Ma is ebben a Kodály Zoltán utcai háztömbben élnek.

Abban az időben komolyan vették a fiatal szakemberutánpótlást. Kalmár Elemér egyfajta mentora Forbát Róbert volt, aki az akkori központi laborban fogadta az ifjú vegyészmérnököket. A Dunai Vasműben, abban az időben szovjet mintára minden technológiai egységnél labor volt, ahová mérnökök kellettek. Ez a fajta munka azonban nem elégítette ki az ambiciózus vegyészeket, ugyanis ez a rendszer nem biztosított számukra szakmai perspektívát. 

Az egész – mai szóhasználattal élve – anyagvizsgálat divízió aztán a vasműn belül egy kézbe került, a műszerüzemmel együtt. Aztán meg kell említeni az akkori legendás vezérigazgató, Borovszky Ambrus személyét, aki nélkül nem lett volna -, az acélgyártási folyamat anyagvizsgálatában akkor nélkülözhetetlen - spektrométerük. Ehhez annyit tennénk hozzá, hogy abban az időben nem lehetett „csak úgy” drága berendezéseket rendelni, vásárolni külföldről. Borovszky elkötelezett volt és szinte mindent „kihajtott” a vasműnek. Ezzel a berendezéssel lehetővé vált már a gyors, műszeres anyagvizsgálat. Ez akkoriban nagy változás volt.

Az acélgyártási technológiaváltás idején (Siemens - Martin-ból eljárásból konverteres lett) egy fontos lépés volt 1982-ben a konverter labor beruházás is, ami akkor a kor elérhető legjobb technológiáját jelentette. Nem volt akkor ennél fejlettebb anyagvizsgálati technológia világviszonylatban. Ehhez a szakterülethez kapcsolódóan voltak egyetemi szintű képzések, de szükség volt a belső munkafolyamatokhoz anyagvizsgáló képzésre, aminek aztán Elemér bácsi vezetésével olyan híre lett, hogy Borsodból, Ózdról is érkeztek. 

Előttem az utódom

A beszélgetést végig hallgatta Bocz András is, akit Elemér bácsi utódjának tartott még akkor is, amikor mást akart kinevezni az akkori pártvonal. (A nyolcvanas évek közepét írjuk – a szerk.) Itt sok szépet mondott az utódjáról, akinek egyébként főnöke volt. Jól felkészült, a feladatokat kifogástalanul megoldó jelöltként jellemezte, akiből aztán valóban utód is lett. Igaz az élet azóta részben más terület felé terelte Bocz Andrást, de az akkori Országos Magyar Bányász és Kohászati Egyesületbe (OMBKE) 1985-ben Elemér bácsi hatására lépett be, aminek ma is elnökségi tagja. Zöld útja volt akkor a fiataloknak, az OMBKE többek között ennek adott teret közösségteremtő módon hagyomány ápolásával, előadásaival, szakmai fórumaival, rendezvényeivel. Az OMBKE-nek pont ez a lényege. 

Vegyész, aki „Tiszteletbeli kohász” is lett

Azt nem csak tőle, hanem több forrásból is megtudhattuk, hogy Elemér bácsi a munkája mellett a vállalati továbbképzéseken nagyon sok kohászati tárgyat is oktatott. Éppen ezért kollégái úgy gondolták, hogy vegyész létére megérdemli a „Tiszteletbeli kohász” kitüntető címet. Először nem is vette komolyan a felkérést, de amikor „bebizonyosodott” annak komolysága, óriási megtiszteltetésnek érezte. A vegyészmérnök végzetségű szakember több, mint négy évtizedig foglalkozott anyagvizsgálattal, különböző beosztásokban. A Dunaferr Qualitest Kft. környezetvédelmi divíziója vezetőjeként, negyvenkét éves munkaviszonnyal a háta mögött vonult nyugdíjba. Elmondása szerint nem akart maradni, várt rá a másik élet, a nyugdíjasoké, az unokák, a kert, a hegedű. 

És a zene…

Igen, nem elírás, a hegedű, ugyanis aktív éveiben nem jutott elég ideje a zenére. A zene iránti szeretete, vonzódása nem volt előzmények nélküli. Középiskolás korában hegedült, de aztán évtizedekre letette a lantot, akarom mondani a hegedűt. Akkor „jött neki vissza”, amikor még aktív korában, a kilencvenes évek első felében Japánban volt kiküldetésben. Egy üzleti vacsora során összebarátkoztak egy japán társasággal, akik megtudták, hogy „jól kezeli” ezt a hangszert. Hiába magyarázkodott, hogy harminc éve nem játszott, a japánok nem tágítottak e felismerés után. Ott helyben hozattak neki egyet, hogy rögtön tanúbizonyságát tegye e készségének. Elmondása szerint még később is gyakorolt, igaz már egyre ritkábban. 

Egy 25 évvel ezelőtti - Dunaferr Hetilap - interjúban, amelyet vele és fiával, Zolival (aki egyébként gitározik - a szerk.) együtt készítettek azt mondta Elemér bácsi a zenéléssel kapcsolatban: „Felveszem a dalokat, amik tetszenek, lekottázom őket és eljátszom. Gyűjtöm azokat a dalokat is, amelyeket gitáron és hegedűn is el lehet játszani, mert Kulcson lesz majd egy közös kerti koncertünk Zolival.” 

E sorok írója „elkövette” azt a hibát, hogy a beszélgetésben erről nem kérdezte Elemér bácsit. Ezért azt nem tudhattuk meg, hogy erre a közös zenélésre sor került-e, de azt kívánjuk, hogy minél többször legyen rá alkalom!