Amikor megszólalnak a harangok - A trianoni döntésre emlékeztünk

– Nem ünnepelni, hanem emlékezni jöttünk. Emlékezni és nem felejteni egy olyan igazságtalan döntést, amely megnyomorított és jogfosztottá tett egy nemzetet itt Európa közepén. Egy olyan nemzetet, amely évszázadokon keresztül a keresztény világ egyik védőbástyája volt, és tetteit, küzdelmét soha nem ismerték el Európa nemzetei – fogalmazott beszédében szerdán délután a dunaújvárosi evangélikus templomban tartott megemlékezés házigazdája Stermeczki András lelkész, aki kiemelte: – Minden magyar állampolgárnak emlékezni kell erre a napra, hiszen egy igazságtalan döntéssel hazánk kétharmada veszett el, és több millió honfitársunk lett hazátlan.

– Össze kell tartanunk – folytatta Stermeczki –, hiszen egy nemzetet csak a közösség ereje és akarata lendíthet át a nehézségeken. E templom kertjében hat évvel ezelőtt állítottuk fel a trianoni emlékhelyet, amely mindannyiunk számára üzenetet hordoz: felelősséget kell vállalnunk a nemzetért és a határon túli magyar testvéreinkért.

A Dunaújvárosi Vegyeskar műsora keretezte szerdán a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából rendezett emlékezést a dunaújvárosi evangélikus templomban. (Fotó: Ady Géza)

A városi önkormányzat által szervezett ünnepségen felszólalt Farkas Lajos, az Intercisa Múzeum igazgatója, aki emlékező beszédében így fogalmazott:

– A trianoni döntés egyértelműen nemzetgyilkosságnak felel meg. Az európai történelemben is páratlan és igazságtalan csonkítás történt, amelynek megvannak a felelősei. Trianon méltó emlékezete és kibeszélése nemzeti ügy. Gondolkodjunk bárhogy a napi politikáról, legyünk bármely politikai oldal hívei, támogatói, tudnunk kell, az az évezredes tapasztalásunk, a magyar csak a magyarra számíthat. Ez közös ügyünk, és ennek szellemében kell odafordulnunk a jelenlegi határainkon túl élő, és magyarságukat minden körülmények közt is büszkén vállaló nemzettestvéreinkhez – zárta gondolatait Farkas Lajos.

Dunaújváros mellett a környező településeken is megemlékeztek a trianoni döntésről, szerdán délután fél ötkor számos helyen megkondultak a harangok. Baracson hangversennyel emlékeztek.

Baracson kulturális programmal emlékeztek. Képünkön Valter Ferenc, a Magyar Állami Operaház magánénekese

Emlékeztetőül: a Magyar Királyság lakóinak száma 20 886 487-ről 7 615 117-re esett vissza. 1910-ben a magyar Királyságban élő magyar népesség az össznépesség kb. 48,1 százalékát – Horvát-Szlavónország nélkül 54,6 százalékát – tette ki. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása gyakran nem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak.

Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. A Magyar Királyságból a termőföld 61,4 százaléka, a faállomány 88 százaléka, a vasúthálózat 62,2 százaléka, a kiépített utak 64,5 százaléka, a nyersvas 83,1 százaléka, a hitel- és bankintézetek 67 százaléka került a szomszédos országokhoz.

Akiket elfelejtettek megkérdezni

Harold Harmsworth, Rothermere vicomtja így írt a Daily Mail 1927. június 21-i számának vezércikkében: „A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, amit Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is meglevő szövevényét, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének a szükségességét...”

Sajnos a lord által leírtakból semmi sem valósult meg, és Trianon a mai napig fájó seb a nemzet testén, sok millió magyar lelkében. Tény: Európa újraszabásakor senki mást nem büntettek így. Illetve volt egy ország, a törököké, amely szintén vesztesen szállt ki a világégésből és esetükben is területük háromnegyedét odadobták az éhesen ácsingózóknak. Igen ám, de ezt nem hagyták szó és fegyver nélkül, és több éves háború után elérték, hogy újratárgyalják a békét – számukra jóval kedvezőbb feltételekkel. Magyarország esetében ilyesmiről szó sem lehetett, csak abban reménykedhettek elszakított honfitársaink, kisebbségi jogaikat tiszteletben tartják új uraik. Tudjuk, ebből semmi sem lett, de az üldöztetés, az asszimilációs kísérletek ellenére is megmaradtak magyarságukban.

A kilencvenes években sorra omlottak össze a Trianonban összetákolt államok, mert a nemzetek önállóságot akartak. Persze a magyarokat ekkor sem kérdezte meg senki. Holott legutóbb, a Krím elcsatolásakor mondta Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártfőtitkár: „A Krímet szovjet törvények alapján csatolták Ukrajnához a nép megkérdezése nélkül. Most a nép kijavította ezt a történelmi hibát, ezt inkább üdvözölni kellene”. Ennek alapján a magyarságnak ezt a lehetőséget már kilencvennégy esztendeje meg kellett volna adni. Ám marad az emlékezés, a legyőzöttek keserű szájíze, de egyben él is a remény: végre a szlovák, román, ukrán, szerb politikusok teljesítik azt, amit elődeik közel száz éve megígértek – élni hagyni a magyarokat a szülőföldjükön, amit a lelkükből Trianon sem tudott elvenni tőlük...

Gallai Péter