Hétlövet - A zseni varjú

* Nyolc lépcsős agytörő feladatot oldott meg egy varjú.

Kormos varjú, ha jól ismertem fel a képen – a 007 névre keresztelt, még „arcra” is elképesztően intelligens varjú a neten látható videó tanúsága szerint röpke gondolkodás után a következő, nyolc fázisos feladatsort oldotta meg. Először egy zsinóron lógó rövid pálcikát fog a szájába, azzal megpróbálja kipiszkálni a plexilapocska mögötti csemegét, de ehhez a botocska nem elég hosszú. Van egy hosszabb, de az egy kis billenőtálcán van elhelyezve, amihez egy kis plexikürtő is vezet. 007 gondolkodóba esik – aztán észreveszi, hogy van még három kis dobozka, mindegyikben, szintén plexi mögött egy-egy kavics, ezeket viszont eléri a rövid pálcikával is. Egyesével ki is piszkálja, majd a kürtőhöz viszi a kavicsokat, és rádobja a billenőtálcára – az elsőnél-másodiknál persze nem történik semmi, de amikor a harmadikat is beejti, az összsúlytól lebillen a kis platform, és kigurul a hosszabb botocska, amivel már lizilazán meg is van a kaja. Elképesztő, fantasztikus, csodás az egész... és természetesen ettől fogva 007-nek már rutinból megvan a folyamat, sőt, akár tovább is adhatja a tudást a pajtásainak. Állítólag csak városi legenda, hogy a varjú száz évig vagy tovább is él – eddig nem tudtam teljesen megnyugtatóan tisztázni ezt a kérdést: a fentiek, meg az alapján, ahogy a száz fölött száguldó autók elől az országúton unottan arrébb tottyan egyet, hajlanék rá, hogy az évek meg a rutin látszik rajtuk. Beszerzek tehát (a hollóm mellé) egy varjúfit is – aztán valamelyikünk előbb-utóbb megtudja, meddig él a másik...

* Simon Gábor 240 millió forintnak megfelelő dollárt meg eurót tartott egy osztrák bankban.

Simon Gábor az MSZP elnökhelyettese – volt, merthogy nagyjából öt perc alatt szabadultak meg egymástól, ezzel együtt az elkövetkezendő hónapokban nem lesz két percünk se, amikor ne hallanánk majd róla, a reggeli és az esti „hírműsorok” tartós sztárja lesz, a szokásos műsor, hálás lehet neki nevelő egyesülete, megérdemelte a bizalmat, 2008-ban lepakolt egy kis tartalékot, akármire is jó lehet majd, gondolhatta, jó ötlet az ilyesmi. Még inkább tetszettek a magyarázatok, amikor is különb s különb szájakból elhangzott, S. G. még „előző életében” szorgoskodta össze e szerény kis tőkét – remélem, Mesterházy mester ezzel az előző élettel nem azt akarta sugallni, hogy Simon reinkarnációs folyamata során korábban mondjuk cibetmacska volt Burmában, s ilyen minőségében bukkant rá egy fa odvában egy kincsesládára, amit még Vörös Szakáll kalózkapitány rejtett oda egy előrelátó pillanatában... bár őszintén szólva ezen a variáción se lennék meglepődve, kábé pont ugyanannyira hihető, mint az eddigiek. És persze vidámmá tesz, amikor olvasom a képviselői vagyonnyilatkozatokban, hogy ennek kombi Wartburgja, amannak meg negyed részben horgászstégje van, a harmadik pedig egy üveg hárslevelűt kapott ajándékba. Egyszer, akciósat, és ki is volt már bontva. Én, megmondom őszintén, szívesen venném, ha ebben az országban egyszer mindenkinek, de tényleg mindenkinek kötelező lenne beadni egy olyan szérumot, amitől önként visszatenné a közösbe azt a pénzt, amit ellopott – elkopna néhány titánkilincs a kincstár kapuján, de pár apróságot, azt gyanítom, meg lehetne oldani abból az összegből. Tudom, ilyen szer persze nincs, és belátható időn belül aligha is lesz, ha meg netán valaki mégis feltalálná, még aznap éjjel törvény születne rá, kiknek tilos beadni. És azok mind meg is szavaznák – ha szükséges, névvel, gerincből.

* Megettem egy fél műanyag villát kedvenc sütödémben.

Annáéknál sült csirke volt a minap a piacon, rakott zöldséggel, még gondoltam is, milyen örvendetesen egészséges fordulatot vesz az életem – lekucorodtam a törzshelyemre, és megkezdtem a jóízű falatozást. A csirke jól át volt sütve, mint mindig, de persze mellhez méltóan elég sűrű volt a hús-szövet – na, egyszer csak lenézek a jó kis műanyag villámra: durr, egy hegy hiányzik a négyből. Hm... kissé lesápadtam, s azonnal megkezdtem a tányérom módszeres átkutatását, izgatottan feltúrtam mindent – a hegy persze sehol. Mindegy: gondoltam, az élet nem áll meg, kortyoltam egy nagyot a narancsból, és folytattam a könyörtelen kalóriabevitelt. Eltelt öt perc, valamiért megint a villára tévedt a tekintetem – egy újabb heggyel kevesebb, természetesen az is bennem landolt, kétség se férhetett hozzá. Az utolsó falatokhoz eszközt cseréltem, s azzal már ki is húztam az ebédet. Este Suszter barátomnak meséltem el a dolgot, hiba volt, mert érzéketlenül nagyokat röhögött, ahogy szokott – nekem viszont ettől szúrni kezdett a hasam... nem is folytatom, kemény éjszakám volt, bár a szúrás (már ha volt egyáltalán) hamar elmúlt. Azóta meg eltelt két hét – alaposabb vizsgálatokat ugyan nem végeztem, de most már úgy kell gondolnom, ezúttal nem a hegyek vajúdtak, s szültek egeret, hanem némiképp fordítva történt, magyarán én szültem hegyeket. Ma egyébként szezámmagos csirkemell lesz, majonézes salátával és sült krumplival: tervezgetem, hogy magammal viszem a jó kis villámat...