Technikánk múlt-technikája

Szerencsés emberek láthatták a sajnálatosan rövid ideig létező kiállítást a kulcsi Faluházban: híradástechnikai és szórakoztató-elektronikai termékeket mutattak itt be. Legalábbis mai kifejezéssel így határozhatnánk meg a témakört - de vajon passzol-e mindez a kémiai filmre dolgozó kamerákra? A szalagos magnókra? A vezetékes rádióra? A csöves, fekete-fehér televíziókra?

Most persze olvasóink nagyobb része, akik 1990 után nőttek fel, csak a fejét kapkodja. Mi van? Mi ez?

De igen: volt idő, amikor még egy Exakta fényképezőgép számított menő darabnak. Ma már a gyár sincs meg, és nemcsak azért, mert privatizálták, hagyták tönkremenni, majd bezárták. Hiszen nincsen már például Chinon gyár sem, pedig az japán volt, nem NDK-beli, és remek kisfilmes gépeket gyártott. Csak éppen betett neki az elektronika robbanásszerű elterjedése.

Egy szó, mint száz: a kulcsi kiállításon örökre eltűnt aligmúltunkat láthattuk, mi, negyven felettiek. Csak két ember nevét hadd idézzem. Egyikük Edelényi Gábor, a Magyar Televízió nyugdíjasa, a kulcsi tévé vezetője, aki részben saját holmijainak, részben legendás és kifogyhatatlan ismeretségi körének, részben személyes hitelének köszönhetően hozta-kérte össze a kiállítási tárgyakat.

A másik név Chochol Károlyé, aki személyében, sajnos, már nem lehetett köztünk. Ellenben ott volt fényképe, eh, mit fényképe: egy remekműve, ami a római Művészeti Akadémia nagydíját is elnyerte, ha jól emlékszem, 1960-ban. Lett is belőle nagy, nagy botrány - s ez Chocholnak, aki akkoriban a Magyar Távirati (egyes sajtószlengekben: Tévirati) Iroda fotóriportereként dolgozott, valószínűleg nagyobb elismerést jelentett, mint a nagydíj.

Pedig a képen csak a budapesti Szabadság híd látható. Amint éppen legördül róla egy szovjet tank...

De ez nem történelmi, fotóművészeti kiállítás volt Kulcson. Csak azt mutatta be, amivel dolgozott, mondjuk, Chochol. Alig negyvenéves, tehát a mához képest: őskori előhívó-vegyszerek, tálak, szárítók. Az első, motoros filmtovábbítóval (!) felszerelt Canon fotóapparát. Pajtás, Ljubitel fényképezőgépek - amikkel gyerekként én is sok (és nagyon rossz) képet készítettem... Apám Leicájához hasonló masina, s annak Mometta gyártmányú magyar változata. Egy valóban őskori, fadobozos, harmonikás fényképezőgép háromlábú állványon, üveglemezre felvitt ezüstalapú emulzióval. Diavetítő és diafilm: tudja még mai gyerek, hogy milyen az? Hogy milyen nagy, nagyon nagy dolog volt az?

És a Mambó magnó... Első táncaink főszereplője az elsötétített szobákban rendezett első házibulikon, első szerelmeinkkel. Vagy a magnók (akkori) netovábbja, egy ReVox! Akinek ReVoxa volt, az nő nélkül is mehetett házibuliba: az összes nőnemű vele akart táncolni, akkora embernek számított...

S a kultikus darab: szovjet Sokol zsebrádió, a hátára befőttesgumival rögzített laposelemmel... Minden szocialista, minden hülyeségébe zárkózott ország nyomorúságának bemutatódarabja. A Suprafon táska-lemezjátszók és az első Cseh Tamás-lemezek, még Másik Jánossal. A Tavasz és a Junoszty tévé. A Tünde és a Minivizor. A kősziklányi U-Matic és Betamax szalagos videómagnók.

Valamint néhány fotó a sokmindent megjárt, sokat látott, semmit nem felejtő (tehát roppant érdekes, és néhány ember számára ezért nagyon veszélyes...) Edelényi magánarchívumából: a tévéhíradózás hőskorából.

S ha már fotókat említünk, sőt: fotóval, Chochol legendás képével kezdtük, fejezzük is be fotóval. Ezúttal nem maga a felvétel, hanem annak szereplői érdekesek. Az ifjú Rhoda Scott Budapesten: az amerikai dzsesszorgonista nő azon kevesek egyike volt, akiket átengedtek a vasfüggönyön. Ki szerette, ki nem a dzsesszt a rock and roll hőskorában: Scott koncertjeire tódult a nép, mert onnan jött...

A másik kép is Edelényi felvétele. Az Erdélyben készült, a hetvenes évek elején. Hely és idő sokmindent elmond. Hát még a szereplő! Kós Károly, az utolsó magyar polihisztor látható rajta.