Hőspincérek, kocsmasztorik

- Régi (hogy ne mondjam öreg) vendéglátósokkal sokszor, sokat beszélgetünk régi sztorikról, történetekről, a szakma emblematikus figuráiról. Az egyikről, Lexi bácsiról (Nagy Sándor) például az jut eszembe, hogy a Csillag bárban mindig hitelben akarta adni a konyakot: ráér fizetni szerkesztő úr, majd felírom. 1950 előtt a budapesti Simplon kávéházban volt főpincér ahol hozzászokott, hogy éhenkórász újdondászok rendszerint hitelben fogyasztottak. Mivel soha nem fogadtam el a lehetőséget, mindig képes voltam készpénzzel fizetni, gyanítom, hogy nem is tekintett komoly újságírónak.

Sztorizás közben egyre többször kapacitáltak, mondván: mielőtt végleg sírba száll(unk): írjam meg a helyi kocsmák nagy történeteit. Végül a Dunaújvárosi Kereskedelmi és Iparkamara is mellénk állt, úgy tudom a mai vendéglősök is támogatják az ügyet, nekifogtam és a sok sztori mellé megírtam a vendéglátás dunaújvárosi történetét.

- Neked milyen személyes élményed fűződik a dunaújvárosi vendéglátáshoz, konkrétan: egy kocsmához?

- Egyhez? Majd mindegyikhez fűződik valami emlék. Ma talán hihetetlen, de a hatvanas évtizedben (hétköznap is) kilenc - ahogy akkoriban nevezték - vendéglátóipari egységben élő zene szólt. Lehetett ezt egy huszon-harmincéves fiatalembernek maradandó emlékek nélkül megúszni? A Vasmű úti Napsugár cukrászdában például munka után gyülekeztek a Budapestről importált vendégek. Szlávik Tóni ült a zongoránál és ontotta magából a régi slágereket. Egy novemberi estén még eljátszotta, hogy Fizetek főúr, volt egy feketém és egy életem... talán itt kapott a szívéhez és lecsúszott a pianínó alá. A Hírlapban Ősz Feri írt róla szép nekrológot.

Más. Ötvenhétben betiltották az Ahogy lesz úgy lesz (Whatever will be, will be) című slágert. A magyar szöveg túlontúl pesszimistának ítéltetett. A dallam persze nem. Arany János (persze Budapestről) a Csillag földszinti eszpresszójában zongorázott és kérte: írjak rá egy elfogadható szöveget. Írtam. Azontúl ezt énekelte. A bárban a város büszkesége, a Ki mit tud országos tehetségkutató verseny győztese, Mohos Pisti (is) zongorázott.

A Kohász étterem híres Nemzetek vacsoraestjeiről Kaviáros blinis címmel glosszát írtam, mondván: csupa kimondhatatlan nevű étel szerepel az étlapon. Szabó Gyula üzletvezető kért, hogy ennek ellenére menjek el a rendezvényre. Elmentem. Mitláttam? Az étlapon áthúzták a blinist és helyette ezt írták: Táskácskák Miskolczi módra. Égtem, mint a Reichstag.

A csárdában Budai Mocsár Feri majd minden vendég nótáját ismerte. A vendégnek is jó Búza Feri talán még ki sem nyitotta az ajtót, Mocsár és bandája már rákezdte: Bíró uram, bíró uram bevádolom magamat... De, abba is hagyom a sorolást.

- Levéltári kutatásokat is végeztél, dokumentumokból dolgoztál?

- Természetesen. A budapesti vendéglátóipari múzeum és levéltár anyagai között például megtaláltam Mohai Miklós egykor dunaújvárosi üzemgazdász adatgyűjteményét. Magam is meglepődtem, hogy kvázi szemtanúként, mi mindenre nem gondoltam akkoriban, mennyi titkot nem tudtam. A város történetét feldolgozó munkákban többnyire csak elborzasztó illusztrációként szerepel a vendéglátás, (lásd a Késdobáló és Lepra nevű műintézeteket valamint az ott kapható hatalmas pofonokat). Pedig bizton állíthatom, hogy a helyi vendéglátás jelentősége ennél sokkal messzebbre mutat...

- Milyen messzire?

- Itt ringott a magyarországi üzemi vendéglátás (a közétkeztetés) bölcsője! Az építkezésen, nulla infrastruktúrán, hirtelenjében négy-ötszáz, majd hétezer, pár hónap múlva tizennégyezer, 1953-ban pedig harmincötezer embernek kellett munkahelyi ebéddel szolgálni. Eleinte reggelivel és vacsorával is. Vasárnap is. Másfelől már gondolni kellett a leendő, a majdani város kötelezően konszolidált szolgáltatásaira is. A két feladat néha összeegyeztethetetlennek látszott. Ebből adódtak a félreértések. Hogy a tervezetthez képest több mint egy éves késéssel átadott Arany Csillag Hotel éttermébe a gumicsizmás, pufajkába bújt építőket nem akarták beengedni, miszerint oda már csak kiöltözve lehetett bemenni.

- Legendákból tudjuk, hogy a magyar vendéglátás legendái is bábáskodtak az ország legnagyobb népkonyháján. Említenél néhány nevet?

- A semmiből teremtést alkalmasint a legjobb szakemberek segítették. Sztálinváros afféle mentsvárként is működött. A leghíresebb budapesti mulatók, bárok, éttermek, kávéházak 1950-ben bezártak. A jól képzett személyzetet szélnek eresztették. Mehettek a nehéziparba, vagy - a sztálinvárosi vendéglátóhoz, amit hamar el is neveztek a szakma nehéziparának. Többnyire mindenki ezt választotta. Jutott ide a híres pesti tulajdonosokból is. Hauer Rezső évekig sütötte itt a tortákat. Egy valóságos Gundel-sarj, Gundel Ferenc az épülő Csillagot próbálta berendezni, amíg el nem jött érte az ÁVH. Tény, hogy amikor 1951. augusztus 20- án megnyitott a város első állandó étterme, a Béke, kiderült, hogy a felsorakozott tizennyolc pincér közül tizenhat a budapesti Gundelnél tanulta szakmát.

- Itt pedig jövedelmezően művelhette tovább, hiszen itt nem bezártak, hanem éppen nyitottak a kocsmák, s amikor mindenhol csökkent a vendéglátósok forgalma, itt ezt akkor sem érezték meg az üzletek. Mi ennek az oka?

- Nem tartozik a csodák birodalmába, hogy az építkezésen sokat ittak. Jól kerestek, a szállás (olykor 30-40 vaságy egy légtérben) nem marasztalta fiatal lakóit. Mentek a talponállókba. Az egy főre jutó italfogyasztás akkoriban messze meghaladta az országos átlagot. 1951 nyarán részleges alkoholárusítási tilalmat kellet elrendelni. Később, a hetvenes években viszont a közétkeztetésben résztvevők aránya fölözte az országost. A város lakosságának 50 százaléka igénybe vette a közétkeztetést. Ezt az arányt országosan 1990-ra tervezték elérni. (Mondani kell, hogy soha nem érték el?)

- Ki, vagy mi hiányzik még a könyvhöz?

- A Babgulyás, ezüst kanállal... munkacímet viselő könyv első része, a történeti rész készen van. Úgy illik azonban, hogy a nagy elődök mai utódai, a városi vendéglátást 2011-ben képviselő jeles vendéglők és vendéglősök is szerepeljenek benne. Ez a rész még várat magára. Nem kétséges azonban, hogy a Béke Étterem átadásának 60. évfordulójára bemutathatjuk a vendéglátás dunaújvárosi történetét feldolgozó kötetet.

- Régi (hogy ne mondjam öreg) vendéglátósokkal sokszor, sokat beszélgetünk régi sztorikról, történetekről, a szakma emblematikus figuráiról. Az egyikről, Lexi bácsiról (Nagy Sándor) például az jut eszembe, hogy a Csillag bárban mindig hitelben akarta adni a konyakot: ráér fizetni szerkesztő úr, majd felírom. 1950 előtt a budapesti Simplon kávéházban volt főpincér ahol hozzászokott, hogy éhenkórász újdondászok rendszerint hitelben fogyasztottak. Mivel soha nem fogadtam el a lehetőséget, mindig képes voltam készpénzzel fizetni, gyanítom, hogy nem is tekintett komoly újságírónak.

Sztorizás közben egyre többször kapacitáltak, mondván: mielőtt végleg sírba száll(unk): írjam meg a helyi kocsmák nagy történeteit. Végül a Dunaújvárosi Kereskedelmi és Iparkamara is mellénk állt, úgy tudom a mai vendéglősök is támogatják az ügyet, nekifogtam és a sok sztori mellé megírtam a vendéglátás dunaújvárosi történetét.

- Neked milyen személyes élményed fűződik a dunaújvárosi vendéglátáshoz, konkrétan: egy kocsmához?

- Egyhez? Majd mindegyikhez fűződik valami emlék. Ma talán hihetetlen, de a hatvanas évtizedben (hétköznap is) kilenc - ahogy akkoriban nevezték - vendéglátóipari egységben élő zene szólt. Lehetett ezt egy huszon-harmincéves fiatalembernek maradandó emlékek nélkül megúszni? A Vasmű úti Napsugár cukrászdában például munka után gyülekeztek a Budapestről importált vendégek. Szlávik Tóni ült a zongoránál és ontotta magából a régi slágereket. Egy novemberi estén még eljátszotta, hogy Fizetek főúr, volt egy feketém és egy életem... talán itt kapott a szívéhez és lecsúszott a pianínó alá. A Hírlapban Ősz Feri írt róla szép nekrológot.

Más. Ötvenhétben betiltották az Ahogy lesz úgy lesz (Whatever will be, will be) című slágert. A magyar szöveg túlontúl pesszimistának ítéltetett. A dallam persze nem. Arany János (persze Budapestről) a Csillag földszinti eszpresszójában zongorázott és kérte: írjak rá egy elfogadható szöveget. Írtam. Azontúl ezt énekelte. A bárban a város büszkesége, a Ki mit tud országos tehetségkutató verseny győztese, Mohos Pisti (is) zongorázott.

A Kohász étterem híres Nemzetek vacsoraestjeiről Kaviáros blinis címmel glosszát írtam, mondván: csupa kimondhatatlan nevű étel szerepel az étlapon. Szabó Gyula üzletvezető kért, hogy ennek ellenére menjek el a rendezvényre. Elmentem. Mitláttam? Az étlapon áthúzták a blinist és helyette ezt írták: Táskácskák Miskolczi módra. Égtem, mint a Reichstag.

A csárdában Budai Mocsár Feri majd minden vendég nótáját ismerte. A vendégnek is jó Búza Feri talán még ki sem nyitotta az ajtót, Mocsár és bandája már rákezdte: Bíró uram, bíró uram bevádolom magamat... De, abba is hagyom a sorolást.

- Levéltári kutatásokat is végeztél, dokumentumokból dolgoztál?

- Természetesen. A budapesti vendéglátóipari múzeum és levéltár anyagai között például megtaláltam Mohai Miklós egykor dunaújvárosi üzemgazdász adatgyűjteményét. Magam is meglepődtem, hogy kvázi szemtanúként, mi mindenre nem gondoltam akkoriban, mennyi titkot nem tudtam. A város történetét feldolgozó munkákban többnyire csak elborzasztó illusztrációként szerepel a vendéglátás, (lásd a Késdobáló és Lepra nevű műintézeteket valamint az ott kapható hatalmas pofonokat). Pedig bizton állíthatom, hogy a helyi vendéglátás jelentősége ennél sokkal messzebbre mutat...

- Milyen messzire?

- Itt ringott a magyarországi üzemi vendéglátás (a közétkeztetés) bölcsője! Az építkezésen, nulla infrastruktúrán, hirtelenjében négy-ötszáz, majd hétezer, pár hónap múlva tizennégyezer, 1953-ban pedig harmincötezer embernek kellett munkahelyi ebéddel szolgálni. Eleinte reggelivel és vacsorával is. Vasárnap is. Másfelől már gondolni kellett a leendő, a majdani város kötelezően konszolidált szolgáltatásaira is. A két feladat néha összeegyeztethetetlennek látszott. Ebből adódtak a félreértések. Hogy a tervezetthez képest több mint egy éves késéssel átadott Arany Csillag Hotel éttermébe a gumicsizmás, pufajkába bújt építőket nem akarták beengedni, miszerint oda már csak kiöltözve lehetett bemenni.

- Legendákból tudjuk, hogy a magyar vendéglátás legendái is bábáskodtak az ország legnagyobb népkonyháján. Említenél néhány nevet?

- A semmiből teremtést alkalmasint a legjobb szakemberek segítették. Sztálinváros afféle mentsvárként is működött. A leghíresebb budapesti mulatók, bárok, éttermek, kávéházak 1950-ben bezártak. A jól képzett személyzetet szélnek eresztették. Mehettek a nehéziparba, vagy - a sztálinvárosi vendéglátóhoz, amit hamar el is neveztek a szakma nehéziparának. Többnyire mindenki ezt választotta. Jutott ide a híres pesti tulajdonosokból is. Hauer Rezső évekig sütötte itt a tortákat. Egy valóságos Gundel-sarj, Gundel Ferenc az épülő Csillagot próbálta berendezni, amíg el nem jött érte az ÁVH. Tény, hogy amikor 1951. augusztus 20- án megnyitott a város első állandó étterme, a Béke, kiderült, hogy a felsorakozott tizennyolc pincér közül tizenhat a budapesti Gundelnél tanulta szakmát.

- Itt pedig jövedelmezően művelhette tovább, hiszen itt nem bezártak, hanem éppen nyitottak a kocsmák, s amikor mindenhol csökkent a vendéglátósok forgalma, itt ezt akkor sem érezték meg az üzletek. Mi ennek az oka?

- Nem tartozik a csodák birodalmába, hogy az építkezésen sokat ittak. Jól kerestek, a szállás (olykor 30-40 vaságy egy légtérben) nem marasztalta fiatal lakóit. Mentek a talponállókba. Az egy főre jutó italfogyasztás akkoriban messze meghaladta az országos átlagot. 1951 nyarán részleges alkoholárusítási tilalmat kellet elrendelni. Később, a hetvenes években viszont a közétkeztetésben résztvevők aránya fölözte az országost. A város lakosságának 50 százaléka igénybe vette a közétkeztetést. Ezt az arányt országosan 1990-ra tervezték elérni. (Mondani kell, hogy soha nem érték el?)

- Ki, vagy mi hiányzik még a könyvhöz?

- A Babgulyás, ezüst kanállal... munkacímet viselő könyv első része, a történeti rész készen van. Úgy illik azonban, hogy a nagy elődök mai utódai, a városi vendéglátást 2011-ben képviselő jeles vendéglők és vendéglősök is szerepeljenek benne. Ez a rész még várat magára. Nem kétséges azonban, hogy a Béke Étterem átadásának 60. évfordulójára bemutathatjuk a vendéglátás dunaújvárosi történetét feldolgozó kötetet.

- Régi (hogy ne mondjam öreg) vendéglátósokkal sokszor, sokat beszélgetünk régi sztorikról, történetekről, a szakma emblematikus figuráiról. Az egyikről, Lexi bácsiról (Nagy Sándor) például az jut eszembe, hogy a Csillag bárban mindig hitelben akarta adni a konyakot: ráér fizetni szerkesztő úr, majd felírom. 1950 előtt a budapesti Simplon kávéházban volt főpincér ahol hozzászokott, hogy éhenkórász újdondászok rendszerint hitelben fogyasztottak. Mivel soha nem fogadtam el a lehetőséget, mindig képes voltam készpénzzel fizetni, gyanítom, hogy nem is tekintett komoly újságírónak.

Sztorizás közben egyre többször kapacitáltak, mondván: mielőtt végleg sírba száll(unk): írjam meg a helyi kocsmák nagy történeteit. Végül a Dunaújvárosi Kereskedelmi és Iparkamara is mellénk állt, úgy tudom a mai vendéglősök is támogatják az ügyet, nekifogtam és a sok sztori mellé megírtam a vendéglátás dunaújvárosi történetét.

- Neked milyen személyes élményed fűződik a dunaújvárosi vendéglátáshoz, konkrétan: egy kocsmához?

- Egyhez? Majd mindegyikhez fűződik valami emlék. Ma talán hihetetlen, de a hatvanas évtizedben (hétköznap is) kilenc - ahogy akkoriban nevezték - vendéglátóipari egységben élő zene szólt. Lehetett ezt egy huszon-harmincéves fiatalembernek maradandó emlékek nélkül megúszni? A Vasmű úti Napsugár cukrászdában például munka után gyülekeztek a Budapestről importált vendégek. Szlávik Tóni ült a zongoránál és ontotta magából a régi slágereket. Egy novemberi estén még eljátszotta, hogy Fizetek főúr, volt egy feketém és egy életem... talán itt kapott a szívéhez és lecsúszott a pianínó alá. A Hírlapban Ősz Feri írt róla szép nekrológot.

Más. Ötvenhétben betiltották az Ahogy lesz úgy lesz (Whatever will be, will be) című slágert. A magyar szöveg túlontúl pesszimistának ítéltetett. A dallam persze nem. Arany János (persze Budapestről) a Csillag földszinti eszpresszójában zongorázott és kérte: írjak rá egy elfogadható szöveget. Írtam. Azontúl ezt énekelte. A bárban a város büszkesége, a Ki mit tud országos tehetségkutató verseny győztese, Mohos Pisti (is) zongorázott.

A Kohász étterem híres Nemzetek vacsoraestjeiről Kaviáros blinis címmel glosszát írtam, mondván: csupa kimondhatatlan nevű étel szerepel az étlapon. Szabó Gyula üzletvezető kért, hogy ennek ellenére menjek el a rendezvényre. Elmentem. Mitláttam? Az étlapon áthúzták a blinist és helyette ezt írták: Táskácskák Miskolczi módra. Égtem, mint a Reichstag.

A csárdában Budai Mocsár Feri majd minden vendég nótáját ismerte. A vendégnek is jó Búza Feri talán még ki sem nyitotta az ajtót, Mocsár és bandája már rákezdte: Bíró uram, bíró uram bevádolom magamat... De, abba is hagyom a sorolást.

- Levéltári kutatásokat is végeztél, dokumentumokból dolgoztál?

- Természetesen. A budapesti vendéglátóipari múzeum és levéltár anyagai között például megtaláltam Mohai Miklós egykor dunaújvárosi üzemgazdász adatgyűjteményét. Magam is meglepődtem, hogy kvázi szemtanúként, mi mindenre nem gondoltam akkoriban, mennyi titkot nem tudtam. A város történetét feldolgozó munkákban többnyire csak elborzasztó illusztrációként szerepel a vendéglátás, (lásd a Késdobáló és Lepra nevű műintézeteket valamint az ott kapható hatalmas pofonokat). Pedig bizton állíthatom, hogy a helyi vendéglátás jelentősége ennél sokkal messzebbre mutat...

- Milyen messzire?

- Itt ringott a magyarországi üzemi vendéglátás (a közétkeztetés) bölcsője! Az építkezésen, nulla infrastruktúrán, hirtelenjében négy-ötszáz, majd hétezer, pár hónap múlva tizennégyezer, 1953-ban pedig harmincötezer embernek kellett munkahelyi ebéddel szolgálni. Eleinte reggelivel és vacsorával is. Vasárnap is. Másfelől már gondolni kellett a leendő, a majdani város kötelezően konszolidált szolgáltatásaira is. A két feladat néha összeegyeztethetetlennek látszott. Ebből adódtak a félreértések. Hogy a tervezetthez képest több mint egy éves késéssel átadott Arany Csillag Hotel éttermébe a gumicsizmás, pufajkába bújt építőket nem akarták beengedni, miszerint oda már csak kiöltözve lehetett bemenni.

- Legendákból tudjuk, hogy a magyar vendéglátás legendái is bábáskodtak az ország legnagyobb népkonyháján. Említenél néhány nevet?

- A semmiből teremtést alkalmasint a legjobb szakemberek segítették. Sztálinváros afféle mentsvárként is működött. A leghíresebb budapesti mulatók, bárok, éttermek, kávéházak 1950-ben bezártak. A jól képzett személyzetet szélnek eresztették. Mehettek a nehéziparba, vagy - a sztálinvárosi vendéglátóhoz, amit hamar el is neveztek a szakma nehéziparának. Többnyire mindenki ezt választotta. Jutott ide a híres pesti tulajdonosokból is. Hauer Rezső évekig sütötte itt a tortákat. Egy valóságos Gundel-sarj, Gundel Ferenc az épülő Csillagot próbálta berendezni, amíg el nem jött érte az ÁVH. Tény, hogy amikor 1951. augusztus 20- án megnyitott a város első állandó étterme, a Béke, kiderült, hogy a felsorakozott tizennyolc pincér közül tizenhat a budapesti Gundelnél tanulta szakmát.

- Itt pedig jövedelmezően művelhette tovább, hiszen itt nem bezártak, hanem éppen nyitottak a kocsmák, s amikor mindenhol csökkent a vendéglátósok forgalma, itt ezt akkor sem érezték meg az üzletek. Mi ennek az oka?

- Nem tartozik a csodák birodalmába, hogy az építkezésen sokat ittak. Jól kerestek, a szállás (olykor 30-40 vaságy egy légtérben) nem marasztalta fiatal lakóit. Mentek a talponállókba. Az egy főre jutó italfogyasztás akkoriban messze meghaladta az országos átlagot. 1951 nyarán részleges alkoholárusítási tilalmat kellet elrendelni. Később, a hetvenes években viszont a közétkeztetésben résztvevők aránya fölözte az országost. A város lakosságának 50 százaléka igénybe vette a közétkeztetést. Ezt az arányt országosan 1990-ra tervezték elérni. (Mondani kell, hogy soha nem érték el?)

- Ki, vagy mi hiányzik még a könyvhöz?

- A Babgulyás, ezüst kanállal... munkacímet viselő könyv első része, a történeti rész készen van. Úgy illik azonban, hogy a nagy elődök mai utódai, a városi vendéglátást 2011-ben képviselő jeles vendéglők és vendéglősök is szerepeljenek benne. Ez a rész még várat magára. Nem kétséges azonban, hogy a Béke Étterem átadásának 60. évfordulójára bemutathatjuk a vendéglátás dunaújvárosi történetét feldolgozó kötetet.

- Régi (hogy ne mondjam öreg) vendéglátósokkal sokszor, sokat beszélgetünk régi sztorikról, történetekről, a szakma emblematikus figuráiról. Az egyikről, Lexi bácsiról (Nagy Sándor) például az jut eszembe, hogy a Csillag bárban mindig hitelben akarta adni a konyakot: ráér fizetni szerkesztő úr, majd felírom. 1950 előtt a budapesti Simplon kávéházban volt főpincér ahol hozzászokott, hogy éhenkórász újdondászok rendszerint hitelben fogyasztottak. Mivel soha nem fogadtam el a lehetőséget, mindig képes voltam készpénzzel fizetni, gyanítom, hogy nem is tekintett komoly újságírónak.

Sztorizás közben egyre többször kapacitáltak, mondván: mielőtt végleg sírba száll(unk): írjam meg a helyi kocsmák nagy történeteit. Végül a Dunaújvárosi Kereskedel