Bolond az az ifjú...

Európa csendes, újra csendes/elzúgtak forradalmai - hogy egy újabb Petőfi-verset idézzünk.

Jó ez, hogy Európa: csendes? S valóban csendes? Ha igen: tán vihar előtti csönd ez? Újabb forradalmak ígérete?

Soha időszerűbb idézetet és kérdéseket, mint a fentiek.

Természetesen nem a hazai politikai alvilág vasszögekkel és kutyasípokkal utcai harcra készülő, nemzetközi összeesküvésektől rémüldöző és azzal rémisztgető, hősöket és/vagy tömeggyilkosokat utánzó pózokban tetszelgő, egyszerre fenyegető és biztatásban reménykedő tagjainak hevületére gondolok most, március tizenötödike előestéjén.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Jó ez, hogy Európa: csendes? S valóban csendes? Ha igen: tán vihar előtti csönd ez? Újabb forradalmak ígérete?

Soha időszerűbb idézetet és kérdéseket, mint a fentiek.

Természetesen nem a hazai politikai alvilág vasszögekkel és kutyasípokkal utcai harcra készülő, nemzetközi összeesküvésektől rémüldöző és azzal rémisztgető, hősöket és/vagy tömeggyilkosokat utánzó pózokban tetszelgő, egyszerre fenyegető és biztatásban reménykedő tagjainak hevületére gondolok most, március tizenötödike előestéjén.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Jó ez, hogy Európa: csendes? S valóban csendes? Ha igen: tán vihar előtti csönd ez? Újabb forradalmak ígérete?

Soha időszerűbb idézetet és kérdéseket, mint a fentiek.

Természetesen nem a hazai politikai alvilág vasszögekkel és kutyasípokkal utcai harcra készülő, nemzetközi összeesküvésektől rémüldöző és azzal rémisztgető, hősöket és/vagy tömeggyilkosokat utánzó pózokban tetszelgő, egyszerre fenyegető és biztatásban reménykedő tagjainak hevületére gondolok most, március tizenötödike előestéjén.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Soha időszerűbb idézetet és kérdéseket, mint a fentiek.

Természetesen nem a hazai politikai alvilág vasszögekkel és kutyasípokkal utcai harcra készülő, nemzetközi összeesküvésektől rémüldöző és azzal rémisztgető, hősöket és/vagy tömeggyilkosokat utánzó pózokban tetszelgő, egyszerre fenyegető és biztatásban reménykedő tagjainak hevületére gondolok most, március tizenötödike előestéjén.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Soha időszerűbb idézetet és kérdéseket, mint a fentiek.

Természetesen nem a hazai politikai alvilág vasszögekkel és kutyasípokkal utcai harcra készülő, nemzetközi összeesküvésektől rémüldöző és azzal rémisztgető, hősöket és/vagy tömeggyilkosokat utánzó pózokban tetszelgő, egyszerre fenyegető és biztatásban reménykedő tagjainak hevületére gondolok most, március tizenötödike előestéjén.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Természetesen nem a hazai politikai alvilág vasszögekkel és kutyasípokkal utcai harcra készülő, nemzetközi összeesküvésektől rémüldöző és azzal rémisztgető, hősöket és/vagy tömeggyilkosokat utánzó pózokban tetszelgő, egyszerre fenyegető és biztatásban reménykedő tagjainak hevületére gondolok most, március tizenötödike előestéjén.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Természetesen nem a hazai politikai alvilág vasszögekkel és kutyasípokkal utcai harcra készülő, nemzetközi összeesküvésektől rémüldöző és azzal rémisztgető, hősöket és/vagy tömeggyilkosokat utánzó pózokban tetszelgő, egyszerre fenyegető és biztatásban reménykedő tagjainak hevületére gondolok most, március tizenötödike előestéjén.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Petőfi jár az eszemben először is. Petőfi, aki maga is könnyen hevült, sokféleképp, sokféle igazság pártjára állt 1848 és 1849 lázas hónapjaiban. Nem baj ez: az igazság eleve sokféle, nem csak egy van belőle, hogy könnyen nyakoncsíphetnénk, leírhatnánk és felmutathatnánk. Petőfi jár az eszemben, aki némileg sértődötten veti Európa népeinek szemére, hogy könnyet sem mernek adni, mikor a magyar vért áldoz a szabadságnak.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Ám Petőfi, aki okkal ünnepelte a bécsi forradalmat, szó nélkül hagyta a magyar korona alá tartozó nemzetiségek: a szerbek, horvátok, ruténok, ruszinok, románok szabadságvágyát - holott kicsiben (létezik kicsi és nagy szabadság?!) ők is úgy álltak velünk, magyarokkal, mint mi az osztrákokkal.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Azután a forradalmak időpontja jár az eszemben. Az, hogy vajon miért éppen azon a napon törtek ki e népmozgalmak, amikor kitörtek? Érdekes módon mindegyik váratlanul zúdult elő, látszólag a semmiből, még későbbi vezéreit is meglepve. Hozzuk fel Petőfit, aki közelében se járt a Nemzeti Múzeumnak azon a bizonyos napon? Vagy egy másik forradalomból Nagy Imrét, aki odahaza vívódott 1956 október 23-án azon, hogy ez forradalom vagy lázadás? Ugyanarról a napról Pongrátz Gergelyt, aki cserépkályhát épített otthon, miközben az egyetemisták tüntettek?

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Idő és alkalom, ok és személyiség különös egybeesése a forradalom. Mindig váratlan, mindig meglep mindenkit. Megszámlálhatatlan forradalminak hitt helyzet múlt el már csendben - és kőbiztosnak vélt időszakban omlottak össze rendíthetetlennek tűnő hatalmak órák alatt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Persze, a történelemből legelőször is azt tanulhatjuk meg, hogy semmit nem tanulhatunk a történelemből - hadd alakítsak át így egy Hegelnek tulajdonított mondást. Emlékezzünk csak 1956 történetére, ami már ötvenhatban is megért egy-két minősítést, a népfelkeléstől az ellenforradalomig (ráadásul egyugyanazon ember szájából, alig két nap eltéréssel, lásd Kádár életrajzát), hogy aztán 1989-ben ugyancsak a népfölkelés fogalmától tegye meg a maga útját, ezúttal a forradalomig.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

Magánvéleményem szerint minden egyes forradalom több bajt hozott, mint amennyit megoldott - és a kitartó, csendes, háttérben zajló egyezkedésnek kellett elrendeznie végül a forradalom dolgát is.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.

De hát bolond az az ifjú, aki nem áhít forradalmat - és nevetséges az a férfi, aki forradalomról ábrándozik. Bármikor tegye is ezt.