Aki elkötelezte magát - Dr. Harkai Klára

Egészségügyi Szakközépiskolába járt, először ápolónő akart lenni, aztán jelentkezett orvosi egyetemre, ahova elsőre nem vették fel. Ezután elvégezte az Állami Védőnőképző Iskolát.

A sors úgy hozta, hogy egy Zádorfalva nevű kis Borsod megyei községben helyezkedett el. Jó iskolának bizonyultak azok az évek! Nehéz sorsú, sokgyerekes családokat ismert meg. Hamar észrevette, hogy azok az egyszerű, család- és gyerekszerető asszonyok szívesen fogadják a tanácsot, betartják a védőnő instrukcióit, és az anyákkal való törődés pozitívan hat vissza az egész családra. Szeretettel és nagy odaadással gondozta, nevelgette őket.

Aztán ismét jelentkezett orvosi egyetemre, így visszakerült a fővárosba tanulni. Harmadéves volt, amikor férjhez ment. Férjével, aki szintén orvos, egyszerre végeztek, és kezdődött a munkahelykeresés. Egyikük Pesten, a másik Pécsett, majd Balassagyarmaton és azután Tatán, Dunaújvárosban már együtt dolgoztak különböző osztályokon a kórházban, majd körzetben. A kezdő orvosházaspárnak, heti többszöri éjszakai ügyelettel, bizony, nem volt könnyű sorsa. Sok különélés, küzdelem volt az életükben ebben az időszakban! De meg akarták tanulni a szakmát, le akarták tenni a szakvizsgákat, s ezt másképp nem lehetett.

A mai kicsik szüleit még gyermekkorukból ismeri, de van, akinek a nagyszüleit is
Fotó: Zsedrovits Enikő

Szakmailag fejlődni meg gyerekeket nevelni egyszerre, csak akkor van módja az embernek, ha ehhez a családból segítséget kap. Nekik ez csak részben adatott meg, maguknak kellett sok mindent megoldani. Megoldották! A saját erejükből, egymást segítve megszerezték a szakvizsgákat, a lakást, és gyerekeik is születtek.

Méghozzá négy! Az első gyerek még az egyetemi évek alatt jött világra, a többiek már a munka s a folyamatos továbbtanulás mellett. Akkoriban még nem úgy gondolkoztak a fiatalok, hogy előbb legyen diploma, aztán lakás, azután majd, esetleg, ha marad idő - lehet gyerek, család is. Együtt, szépen lassan minden meglett, amire az emberi élet teremtetett. Igen! Akkoriban sok minden másképp láttak a fiatalok.

Klári gyermekorvos lett, mert ehhez érzett elhivatottságot. Közel harminc éve, hogy Adonyba került, a szakmai életútja itt teljesedett ki. A mai kicsik szüleit még gyermekkorukból ismeri, de van, akinek a nagyszüleit is. Tudja, ki mit hoz magával a családi és a társadalmi háttérből. Szomorú, de ma már messze nincs akkora tekintélye az orvosnak, mint annak idején egy védőnőnek volt. Valahogy mindenki kitanulta az orvosi szakmát, sokan pontos diagnózissal érkeznek a rendelőbe.

Egy-egy náthás időszakban napi 40-50 kicsit is hoznak, lázzal, és más olyan tünetekkel, amit azelőtt a kevésbé "felvilágosult" szülő maga is meggyógyított. Egy hasmenés, egy lázcsillapítás nem minden esetben igényel orvosi beavatkozást. A fiatal anyák az idősebb asszonyok, nagymamák segítségével, a jól bevált, családi praktikák észrevétlen elsajátításával az ilyen mindennapos gyereknyavalyákat rutinszerűen tudták kezelni.

Ma a sokféle, innen-onnan felszedett tudás mellett, elemi dolgokkal nincsenek tisztában az asszonyok. Akkor kerülnek először kapcsolatba gyerekkel, amikor a sajátjuk megszületik, hiszen nincsenek együtt élő nagycsaládok, nincsenek otthonról hozott minták, tapasztalatok az apróságokkal kapcsolatban. Persze, így azonnal megijednek, tapasztalat híján mindjárt a legrosszabbra gondolnak, az orvosi, védőnői tanácsokat pedig gyakran kétkedve fogadják.

Nincs házi patika, sem gyógynövényismeret, csak az ügyelet, az orvos, a nagyhatású gyógyszerek, a vitaminkészítmények léteznek a fejekben, és újabban "dr. Google". Egyre gyakoribb a másik véglet is, az orvosi javaslat elleni tiltakozás: márpedig azt fel ne írja, mert attól mások majdnem meghaltak! A reklámok hatása, az egymástól összeszedett okosság, a félműveltség erősíti a szakemberrel szembeni bizalmatlanságot.

Klári türelmes, magyaráz, győzködik, érvel - ötven év tapasztalattal a háta mögött is ugyanúgy nevel, oktat, mint hajdan védőnőként. Persze, ha van fogadókészség, ha hagyják! Magyarázatra, meggyőzésre, felvilágosításra van szükség, ami sokszor nehezebb és időigényesebb, mint a vizsgálat. Folyamatos harc a szemlélettel, a félreértelmezett, elhallott információkkal, a félelemmel, a majomszeretettel. És a doktor néni nem fogy ki a türelemből, a kedvességből, az aggódó anyukák megnyugtatáshoz szükséges tudnivalók ismételgetéséből.

Nem is tehet másképp! Mert amikor "az életben az ember elkötelezi magát, ezzel saját portréját rajzolja". (Jean-Paul Sartre)