A mi pentelei Petrovicsunk

Petrovics Sándor párját ritkító ember. Nem csak azért, mert 1923-ban született - ritka manapság az ilyen magas kor - s nem is azért, mert nyolcvannégy életéve ellenére se egészségét, se humorát nem veszítette még el. Hanem inkább azért, mert erősen valószínű, hogy az ő családja nem is oly távoli rokonságban állott egy másik Petrovics-családdal, amelynek egyik ifjú tagja később Petőfire magyarosította amúgy is köztiszteletben álló családnevét, de...

Erről a feltételezhető rokonságról nem maradtak fenn dokumentumok, még a közös családi emlékezet sem ment tovább soha a lehetőség megemlítésénél. A mi Petrovics Sándorunk pedig (aki éppen a nagy költő világrajötte utáni századik esztendőben született) egyenesen rigorózusnak mondható nyakassággal tér ki mindegyre a felmenőit firtató kérdéseim elől.

Nincs más hátra, el kell könyvelnem, hogy levéltári és születési adatok híján magam is csak annyit mondhatok: lehetséges ez a rokonság, de korántsem bizonyított. Márpedig hányan lennének ebben az országban ma is, akik mindent megadnának egy ennél sokkal kisebb valószínűségért, csak hogy Petrovics úrral ellentétben sértődött komolysággal állíthassák biztosként a bizonytalant: ők Petőfi rokonai!

Pedig hát a dunaújvárosi, jobban mondva pentelei Petrovics-família anyai ágon kunszentmiklósi, apai ágon dunavecsei gyökerekkel rendelkezik, s még riportalanyunk is járt abban a Duna-menti kis lakban, amit a költő megénekelt. Amelyben egyébiránt valóban messze földön híres kocsma működött az 1939-40-es tél jeges árvizéig, ami nyomtalanul elvitte az egészet. Ott állt az a ma (újra) Szalkinak nevezett sziget déli végével, a pentelei Ré (rév) út torkolatával átellenben, a folyam keleti partján.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Erről a feltételezhető rokonságról nem maradtak fenn dokumentumok, még a közös családi emlékezet sem ment tovább soha a lehetőség megemlítésénél. A mi Petrovics Sándorunk pedig (aki éppen a nagy költő világrajötte utáni századik esztendőben született) egyenesen rigorózusnak mondható nyakassággal tér ki mindegyre a felmenőit firtató kérdéseim elől.

Nincs más hátra, el kell könyvelnem, hogy levéltári és születési adatok híján magam is csak annyit mondhatok: lehetséges ez a rokonság, de korántsem bizonyított. Márpedig hányan lennének ebben az országban ma is, akik mindent megadnának egy ennél sokkal kisebb valószínűségért, csak hogy Petrovics úrral ellentétben sértődött komolysággal állíthassák biztosként a bizonytalant: ők Petőfi rokonai!

Pedig hát a dunaújvárosi, jobban mondva pentelei Petrovics-família anyai ágon kunszentmiklósi, apai ágon dunavecsei gyökerekkel rendelkezik, s még riportalanyunk is járt abban a Duna-menti kis lakban, amit a költő megénekelt. Amelyben egyébiránt valóban messze földön híres kocsma működött az 1939-40-es tél jeges árvizéig, ami nyomtalanul elvitte az egészet. Ott állt az a ma (újra) Szalkinak nevezett sziget déli végével, a pentelei Ré (rév) út torkolatával átellenben, a folyam keleti partján.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Erről a feltételezhető rokonságról nem maradtak fenn dokumentumok, még a közös családi emlékezet sem ment tovább soha a lehetőség megemlítésénél. A mi Petrovics Sándorunk pedig (aki éppen a nagy költő világrajötte utáni századik esztendőben született) egyenesen rigorózusnak mondható nyakassággal tér ki mindegyre a felmenőit firtató kérdéseim elől.

Nincs más hátra, el kell könyvelnem, hogy levéltári és születési adatok híján magam is csak annyit mondhatok: lehetséges ez a rokonság, de korántsem bizonyított. Márpedig hányan lennének ebben az országban ma is, akik mindent megadnának egy ennél sokkal kisebb valószínűségért, csak hogy Petrovics úrral ellentétben sértődött komolysággal állíthassák biztosként a bizonytalant: ők Petőfi rokonai!

Pedig hát a dunaújvárosi, jobban mondva pentelei Petrovics-família anyai ágon kunszentmiklósi, apai ágon dunavecsei gyökerekkel rendelkezik, s még riportalanyunk is járt abban a Duna-menti kis lakban, amit a költő megénekelt. Amelyben egyébiránt valóban messze földön híres kocsma működött az 1939-40-es tél jeges árvizéig, ami nyomtalanul elvitte az egészet. Ott állt az a ma (újra) Szalkinak nevezett sziget déli végével, a pentelei Ré (rév) út torkolatával átellenben, a folyam keleti partján.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Nincs más hátra, el kell könyvelnem, hogy levéltári és születési adatok híján magam is csak annyit mondhatok: lehetséges ez a rokonság, de korántsem bizonyított. Márpedig hányan lennének ebben az országban ma is, akik mindent megadnának egy ennél sokkal kisebb valószínűségért, csak hogy Petrovics úrral ellentétben sértődött komolysággal állíthassák biztosként a bizonytalant: ők Petőfi rokonai!

Pedig hát a dunaújvárosi, jobban mondva pentelei Petrovics-família anyai ágon kunszentmiklósi, apai ágon dunavecsei gyökerekkel rendelkezik, s még riportalanyunk is járt abban a Duna-menti kis lakban, amit a költő megénekelt. Amelyben egyébiránt valóban messze földön híres kocsma működött az 1939-40-es tél jeges árvizéig, ami nyomtalanul elvitte az egészet. Ott állt az a ma (újra) Szalkinak nevezett sziget déli végével, a pentelei Ré (rév) út torkolatával átellenben, a folyam keleti partján.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Nincs más hátra, el kell könyvelnem, hogy levéltári és születési adatok híján magam is csak annyit mondhatok: lehetséges ez a rokonság, de korántsem bizonyított. Márpedig hányan lennének ebben az országban ma is, akik mindent megadnának egy ennél sokkal kisebb valószínűségért, csak hogy Petrovics úrral ellentétben sértődött komolysággal állíthassák biztosként a bizonytalant: ők Petőfi rokonai!

Pedig hát a dunaújvárosi, jobban mondva pentelei Petrovics-família anyai ágon kunszentmiklósi, apai ágon dunavecsei gyökerekkel rendelkezik, s még riportalanyunk is járt abban a Duna-menti kis lakban, amit a költő megénekelt. Amelyben egyébiránt valóban messze földön híres kocsma működött az 1939-40-es tél jeges árvizéig, ami nyomtalanul elvitte az egészet. Ott állt az a ma (újra) Szalkinak nevezett sziget déli végével, a pentelei Ré (rév) út torkolatával átellenben, a folyam keleti partján.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Pedig hát a dunaújvárosi, jobban mondva pentelei Petrovics-família anyai ágon kunszentmiklósi, apai ágon dunavecsei gyökerekkel rendelkezik, s még riportalanyunk is járt abban a Duna-menti kis lakban, amit a költő megénekelt. Amelyben egyébiránt valóban messze földön híres kocsma működött az 1939-40-es tél jeges árvizéig, ami nyomtalanul elvitte az egészet. Ott állt az a ma (újra) Szalkinak nevezett sziget déli végével, a pentelei Ré (rév) út torkolatával átellenben, a folyam keleti partján.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Pedig hát a dunaújvárosi, jobban mondva pentelei Petrovics-família anyai ágon kunszentmiklósi, apai ágon dunavecsei gyökerekkel rendelkezik, s még riportalanyunk is járt abban a Duna-menti kis lakban, amit a költő megénekelt. Amelyben egyébiránt valóban messze földön híres kocsma működött az 1939-40-es tél jeges árvizéig, ami nyomtalanul elvitte az egészet. Ott állt az a ma (újra) Szalkinak nevezett sziget déli végével, a pentelei Ré (rév) út torkolatával átellenben, a folyam keleti partján.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Mint (majdnem) minden történetet, a mi pentelei Petrovicsunk életét is el lehetne kezdene másképp, mert Petőfi nélkül is érdekes. Mondjuk, indíthatnánk onnan, hogy hogyan lesz egy pentelei napszámos gyerekéből fűzfaseprű-készítő, abból meg Beszkárt-jegyszedő, majd nemzetközi hálókocsi-kalauz, még később beállamosított vasúti anyagbeszerző és raktáros a székesfővárosban, továbbá pentelei vasutas, akiből vasműs diszpécser lett, míg végül a Vízügyi Építő Vállalat raktárosaként ment nyugdíjba 1983-ban. Hát ezt bizony még leírni is sok. Különösen, hogy legizgalmasabb része a majdnem legrosszabb helyen és időben, a háborús Budapesten játszódott. Még annyival tartozunk itt, hogy a Beszkárt a korabeli budapesti személyszállítási részvénytársaságot, gyakorlatilag a villamosvasutat jelenti.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Ami pedig a hogyant illeti: a pentelei Perecsényi-tanyán fűzfavesszőből kötegelt seprűkért igen jó pénzt adott a főváros, ennek révén kerülhetett fel Pestre a napszámos gyereke, hogy aztán saját és sajátos pályát futhasson be. Mely végül a Technikum-negyed egy kis lakásában jutott nyugvópontra a nyugdíjjal, igaz, elég távol az egyetlen leánygyermektől, az unokától, meg a két dédunokától: ők Tatabányán élnek. Viszont a megözvegyült Petrovics Sándor immár harminc éve élettársa második asszonyának, akivel mégsem kettesben élnek a szerény lakásban. Két pár pinttyel osztják meg azt - s volt, hogy mind a tíz, most jobbára üresen álló kalitkának bőven voltak a szeretetteljes gondoskodást madárcsicsergéssel megháláló lakói. A pintyek mellett ma egy kis bélyeggyűjtés, meg némi numizmatika jelenti a szívesen mesélő öregúr hobbiját.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.

Petőfit és a Petrovics-felmenőket természetesen mélyen tiszteli - de nem akar az ő dicsőségükből. Ami akárhogy is, de már az ő dicsősége.