2018.10.07. 08:00
A halál szubkultúrája
A sorozat, ami miatt megnövekedett a nagy motorra jogosítványt szerzők száma, és ami miatt különös érdeklődés irányult a motorosklubok felé. A Sons of Anarchy, avagy borzalmas magyar fordítás szerint a Kemény motorosok hét évadot élt meg, ez idő alatt pedig hatalmas rajongótábort szerzett, és nem véletlenül.
Kurt Sutter precíz és hiteles sorozata minden tekintetben profi és izzadtságszag nélkül adja vissza azt az óriási munkát, amit belefektettek. A motoros bűndandák életét hosszasan tanulmányozó és bizonyosan behatóan ismerő rendező semmit nem bízott a véletlenre, még a motorokat is személyre, azaz karakterre szabottan tervezte meg, és ugyanez igaz a szereplők tetoválásaira, öltözködési stílusára, szóhasználatára is.
Fotó: timehd
Szépítések és hazugságok nélkül tette szerethetővé azt a mocskos, törvényszegésektől, drogoktól, gyilkosságoktól, brutalitástól és hűtlenségtől hemzsegő világot, amiben józan ésszel gondolkodva semmi szerethető nincs.
A sorozatban nem találkozunk fekete-fehér karakterekkel, egyetlen szereplőről sem tudjuk kijelenteni, hogy egyértelműen jó fiú vagy rossz fiú, hiszen minden karakter személyisége összetett és árnyalt, még a legellenszenvesebb Clay Morrow-é is, akinek haláláért már az első pár epizód óta szurkolunk, mégsem tölt el minket maradéktalan megelégedéssel, amikor eltűnik a képernyőről.
Valamennyi film és sorozat gyengéje, hogy az egysíkú szereplők az első perctől az utolsóig azok is maradnak, itt viszont olyan személyiségfejlődéseket és karakterdrámákat kísérhetünk figyelemmel, amik nem- csak megindítják, de el is bizonytalanítják a nézőt, és akarva-akaratlan beleéljük magunkat még azokba az – első blikkre elítélendőnek tűnő – szituációkba is, amiket gondolkodás nélkül besorolnánk valamelyik skatulyába, ha nem ezek a szereplők cselekednék meg azokat. A színészek egyébként frenetikusak, olyannyira, hogy még Katey Sagal esetében is el tudjuk engedni a Rém rendes családos ripacskodást, és örülünk, hogy otthagyta a cipőboltost és inkább motoros matriarkaként folytatta.
Pluszpontot ér még az is, hogy a rendező nem bánt kesztyűs kézzel a legkedvesebb szereplőkkel sem, csak azért, hogy a néző örüljön, senkit nem hagyott életben. A filmzenék mind hangulatban, mind stílusban tökéletesen illeszkednek a történethez. Külön dicséret az aláfestésekért is felelős White Buffalónak. Biztos sok új rajongót nyert ő is.
