Sacra, azaz szent

Elhagyom Doberdo del Lagót, letérek a Szlovénia felé vezető útról, és megállok Visintiniben. Minden csendes, az ünneplők már messze járnak. Odalépek a kápolna bejáratához, beszívom a friss festék és a mediterrán növények illatát, ujjaimmal végigsimítom egy koszorú nemzeti színű szalagját, s elolvasom a réztáblán a feliratot: Szent Benedeknek, Európa védőszentjének tiszteletére és az isonzói csatákban elesett hősök emlékére pápai áldással ökumenikus szertartással felszentelve 2009-ben, a hősök napján. Felújította, szentéllyel kibővítette a Széchenyi Tudományos Társaság és az Újfehértó Városért Alapítvány. Szervező munkával segített az Isonzó és a Honvédség és Társadalom Baráti Kör, valamint Doberdo del Lago község önkormányzata.

Tíz éve a magyar és az olasz baráti kör tagjai határozták el, hogy a HTBK fehérvári szervezetével, a budapesti székhelyű Széchenyi Tudományos Társasággal együttműködésben megmentik a kápolnát: utóbbi grémium döntött úgy 2007 nyarán, hogy saját forrásból elvégeztetik a felújítást, miután már készen voltak az építészeti tervek, s rendeződött a jogi helyzet is.

Tovább indulok a legvéresebb csaták helyszínére. Sacra Zona, azaz Szent Zóna, mutatja egy tábla. Ahol járok, ott aratott a halál, ott megmutatkozott, ki a férfi. Előbb San Martino del Carso településen parkolok le, közvetlenül egy gömb alakú ivókút mellett, amely a katonák iszonytató szomjúságára emlékeztet - a harcok során pokolian szenvedtek a forró karszton, a szétrobbanó sziklák és repeszek között. A főtéren áll az épület, amit a fehérvári 17-esek egyik parancsnoka után Damo-kastélynak neveztek annak idején. Átvágok a falun, s fent, a temetődombon megtalálom az 1917-ben emelt, s a helybéliek által 1994-ben helyreállított gúla alakú emlékművet. (Később, a hegyoldalban meglelem a párját, egy hasonló gúlát. A kápolna mellett csupán ez a két emlékmű tiszteleg a magyarok doberdói hősiessége előtt.) Néhány koszorú hervad rajta, valaki rozsdás csajkadarabot, szögesdrótot tett a kőre. A gúla mellett kezdődik a Halálrét, így hívták a területet a székesfehérvári bakák, mert jól ráláttak a mezőre az olasz géppuskások, és sok átfutó, jó fiút lekaszáltak ott.

Az isonzói csaták eredménye egy csekély területsávnyi, csupán két kilométernyi olasz térnyerés volt. A szerény siker sem a bevetett erők és eszközök nagyságával, sem a súlyos véráldozattal nem volt arányban. Az olaszok 36 ezer halottat, 96 ezer sebesültet és 27 ezer foglyot veszítettek, mi 8 ezer holtat, 45 ezer sebesültet és 23 ezer foglyot áldoztunk. A 17-es honvéd gyalogezred 1915 nyarán foglalta el állásait az isonzói fronton, és kezdte meg szenvedéssel, vég nélküli véráldozattal, dicsőséggel és gyásszal járó harcát. Kegyetlen körülmények között kellett helytállni a keményen ismétlődő olasz támadásokkal szemben, amelyek végén az ezred létszáma a harmadára csökkent. Milyen katonák voltak ők? Az alakulatból tizen kaptak arany, 195-en ezüst, négyezren bronz vitézségi érmet. És igyekeztek magukat megvédeni: felraktak 123 ezer homokzsákot, kétezer akadálybakot és négyezer robbantást végeztek...

Ahogy a Monte San Michele oldalát járom, magam is meglelem az erődítéseket. A terület magánkézben van, de nemigen művelik, a hegyoldalt benőtte a bozót, néhol térden csúszva lehet csak előrejutni. Sokat segít a csatatérkutatók könyve, akik szakszerű leírást készítettek a területről, amelynek minden kövéhez vér tapadt valamikor. Felfedezhetőek az olasz és a magyar vonalak maradványai, amelyek néhol csupán tíz-húsz méterre húzódtak egymástól. A bunkerek, kavernák szája ott ásít a bokrok alatt, bennük dermesztő a csend hangja. Egy gazda ér utol a hegyi úton, s magyarázza, merre találom a legfőbb állásokat. Szlovén, nem olasz, ezt kihangsúlyozza, és eszébe sem jut megkérdezni, mit keresek a földjén... Néhány óra telik el, s kezemben egy rozsdás szögesdrótot, két szétesett, oroszosan csajkának hívott evőedényt tartok. A 17-esek állásaiban találtam őket.

A veszteségek egy idő után olyan nagyra nőttek, hogy 1916 nyarán már csak az a baka kapott külön sírt, aki hőstettet hajtott végre, a többiek tömegsírba kerültek. Lapunk elődje idézte a 17-esek egyik főhadnagyának szavait: Elszomorul az arcunk, ha egy bajtársunk sírja felett áll a pap. Harangzúgás, ágyúk üvöltése, koporsó: egy szürkévé fagyott katonakabát, s a bajtárs máris megy föld alatti lakásába. A szentbeszéd kétszeresen fáj: a pap búcsúztat egy baráttól, de emlékeztet arra, hogy mi is meghalunk. .