„Mindig olyan érzéssel érkezem, mintha hazajönnék Dunaújvárosba”

Csaknem gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ezért talán nem baj, ha tegeződünk…?

- Magázhatsz nyugodtan, ha gondolod, én tegezni foglak.

Rendben. Dunaújvárosból indultál, majd emigráltál Svédországba, éltél egy ideig Budapesten, azután Csongrádra vonultál el mintegy 17 éve. Tavasszal azonban visszatértél Dunaújvárosba, legalábbis egy kiállítás erejéig. Miért tartottad fontosnak ezt a megmutatkozást a városban?

- Régóta készültem én erre a dunaújvárosi kiállításra. Amikor 1988-ban visszatértem Svédországból, sokat tartózkodtam a városban, hiszen akkor még a szüleim is éltek. Már akkor próbáltam bejutni egy kiállítás erejéig, amire több esetben gyenge ígéretet is kaptam, de mindig halasztódott a lehetőség. Vártam a pillanatra, ami a jelek szerint most következett el. Nagyon fontosnak éreztem ezt, mert rengeteg barátom, gyerekkori ismerősöm, osztálytársaim nem tudták, hogy mivel foglalkozom, a kint töltött hosszú évek alatt mivé váltam. Többnyire pedig minden kiállítás egyben megmérettetés is, és a visszajelzéseken keresztül az ember tudja, ha figyel, hogy hol tart.

Miért mentél el, és hogy kötöttél ki Stockholmban 1981-ben?

- Svédország valóban meghatározó jelentőségű volt az életem alakulásában, de ez olyan régen történt, hogy mindig érdekesnek találom, ha az emberek még ezzel kapcsolatban emlékeznek rám. Az emigrációm lényegében menekülés volt egy rothadó rendszerből, a kommunizmusból, de elsősorban menekülés önmagam elől, illetve önmagam megtalálásának kísérlete.

Tehát migráns voltál magad is. Mi a különbség a mai svéd migránsok és az akkoriak között?

- Lényegében igen, de egészen másfajta migránsság volt az akkor. Egyrészt mert kisebb politikai gondjaim voltak nekem is, másfelől én megtanultam a nyelvet, jórészt beépültem az ottani társadalomba, ami olyan szempontból nem volt nehéz, hogy európaiként ez nem okozott gondot. Nekem tehát nem volt alapvetően más kultúrám, amit rá akartam volna erőltetni a befogadó svédekre vagy bárkire. Nem úgy, mint most, amikor egész városrészeket vesznek birtokukba a befogadott menekültek, és saját törvényeiket erőszakosan próbálják érvényesíteni. Van jó pár „no go zóna” Stockholmban is, ahol iszlám városrészek alakulnak ki. Ezek kis hányada politikai vagy háborús menekült, a nagyobb része nyilvánvalóan gazdasági menekült, akik még sok gondot fognak okozni a svédeknek. Mivel nem élek kint, így ezeket az információkat én is a svéd sajtóorgánumokból, és néhány ismerősöm elmondásából ismerem. Sajnos ezek az emberek, a bevándorlók meg lettek vezetve.

Milyen alapokkal indultál el Dunaújvárosból, és kik voltak a mestereid?

- Tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor egy barátom unszolására elindultunk, hogy beiratkozzunk egy képzőművészeti iskolába, egy amatőr önképző körbe, ahol lehetett rajzzal foglalkozni. Először Birkás István iskolájában kötöttünk ki, később ezt kiegészítettem ifj. Koffán Károly iskolájával. Egyik nap az egyikhez, másik nap a másikhoz jártam rajzolni. E két kiváló mesterem volt kezdetben, akiktől sokat tanultam rajzolni, illetve szemléletet, etikát és művészetet is. Sokan emlékeznek is talán rám a városból, amikor barna kordbársony zakóban, hónom alatt a mappámmal jöttem-mentem az önképző körbe és onnan el a nyolcvanas évek elején.

Svédország mennyire járult hozzá a művészi fejlődésedhez?

- Értek akkoriban azért különös lelki hatások egy olyan húszéves fiatalt, aki elszakadt a családtól, leszakadt az addigi nyelvi és kulturális környezetéről és ott távol egy vákuumba került. Érzelmi és kulturális vákuumba, nyelvtelenül, s a visszatérés legcsekélyebb reménye nélkül. Ez azért egy nagyon érdekes pszichotikus állapotot eredményezett. Ez a pszichózis vagy az ember ellen fordul, s akkor ez felőrli, vagy értékesen is lehet akár használni. Én ebbe az utóbbi, szerencsésebb helyzetbe kerültem, mert hamar felismertem, hogy ehhez az állapothoz van egy nyelvem, ami a rajz, a festészet, így azonnal meg tudtam ragadni, hasznossá tudtam tenni ezt az állapotot. Így szinte robbanásszerűen törtek elő belőlem a képek, ezáltal folyamatos alkotásban voltam. Mindezt élveztem, de közben azt is éreztem, hogy ha ezt az állapotot nem használom fel, akkor a feszültség nő bennem, ezért nekem a festés jó terápia is volt egyben. Svédország tehát nagymértékben hozzájárult a fejlődésemhez, hiszen gyakorlatilag azt tudtam folytatni egy másik környezetben, amit Magyarországon elkezdtem. Volt Stockholmban egy kedves cseh származású barátom, Lubos Janota grafikus, akitől ebben az időben sokat tanultam a sokszorosító grafikáról.

Azon túl, hogy festettél, tanultál is kint.

- Kinti tartózkodásom ötödik évében felvettek az ottani Iparművészeti Főiskolára (Konstfack Schule), ahol alkalmazott grafikát tanultam. Csak két évig jártam oda, mert abban az évben, amikor oda felvettek, megkaptam a svéd állampolgárságot. Bár még ezután sem engedett haza Kádár politikai rendszere, de ettől kezdve engem egyre inkább foglalkoztatott a hazatérés gondolata. Egy kinti filmrendező ismerősöm javaslatára beadtam a felvételi kérelmet az akkori Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahova felvettek. A svéd állam pedig ehhez részben kölcsönnel, részben pedig anyagi támogatás formájában hozzájárult.

Milyen volt a budapesti időszak? Kik voltak az akkori Képzőművészeti Főiskolán a mestereid?

- Külföldi vendéghallgatóként vettek fel az itthoni főiskolára, de az első időszakban azt sem tudtam, hogy hány évig tudok majd ide járni, hogy meddig finanszírozzák a tanulmányaimat. Volt egy elég alapos szakmai előképzettségem, amit már itthon megkaptam Birkástól és Koffántól, valamint kint magánúton rézmetszést is tanultam, aminek eredményeként Svédországban bélyegkészítő és pénznyomdai munkát kaphattam volna. Sajnos a kibernetika erre a szakágra is rátelepült, így sok tapasztalt mester munka nélkül maradt. Budapesten Gerzson Pál osztályába kerültem, ahol a gerzsonizmus szemléletét kellett volna elsajátítanom. Én azonban egy kész képi világgal jöttem haza Svédországból, ahol már 25-26 éves koromban rendszeresen kiállító képzőművész voltam, egyebek között több alkalommal a Stockholmi Art Fai-on is. Hazajövetelem után továbbra is két, ottani galéria képviselte a munkáimat. Ehhez a képi világhoz a Gerzson nem akart hozzászólni, amit nagyon tisztességesen meg is mondott, de ha akarok valami újat a főiskolán tanulni, akkor esetleg próbáljunk meg az ő elképzelései szerint dolgozni. Én kíváncsi voltam, hogy mi történt volna velem, ha nincs ez az előéletem, és fiatalon bekerülök a főiskolára, ezért elkezdtem az ő koncepciója szerint festeni. Olyan sikeresen félretettem a saját korábbi világomat, hogy aztán később sem tudtam elővenni. Most, mintegy három éve kezd újra megjelenni a régi korszakom, sokkal frissebb, sokkal átfogóbb, sokkal könnyedebb, formában. Aztán a harmadik évben nem is tudtam a Gerzson mesterrel tovább együttműködni, így átjelentkeztem Tölg-Molnár Zoltánhoz, és az utolsó évemet nála töltöttem el. De sok más mesterünk is volt a főiskolán, például Kiss Tibor, akitől a rajz alapjainak további mélyítéséhez anatómiát tanultam.

Hogy jött az ötlet, hogy az Alföldön találj otthonra? Miért éppen Csongrádon kötöttél ki?

- A főiskolán a nyitottság hiányát éreztem már egy ideje, amikor elhatároztam egyszer, hogy befejezem a műtermi munkát, amit szűknek, zártnak találtam, és kimegyek a természetbe. Beültem az autóba és Tiszasas környékére jutottam, ami Csongrádtól tizennégy kilométerre található. Elhagyatott, vad tiszai tájban kezdtem el dolgozni. Ott születtek meg az első, reveláció erejével ható nagy képeim. Ott lényegében beleolvadtam a tájba, a természetbe, és ettől a hatástól nem tudtam a mai napig sem szabadulni. Aztán mind gyakrabban jártam le a Tisza környékére festeni, végül pedig megvettem itt egy valaha iskolaként működő épületet, amelyet átépítettem az igényeimnek megfelelően.

Milyen érzésekkel gondolsz vissza Dunaújvárosra?

- Nem nagyon volt olyan év, amikor ne jelentem volna meg Dunaújvárosban valamiért. A többi között az ÚJPART csoportnak is tagja vagyok. Mindig olyan érzéssel érkezem, mintha haza jönnék. Sehol máshol nem érzem ezt, ami az abszolút biztonság és az otthon érzete. Azért is érdekes ez, mert Rita nevű lányom ugyan itt lakik, de szüleim már nem élnek, és a helyszínek sem olyanok, mint valamikor voltak. Magam sem gondoltam volna ezt fiatalon, de egyszerűen jó érzés otthon lenni.