Vidám klasszikus zene szólt Dunaföldváron a könyvtárban

Kingl Ágnes első hegedű, Varga Ágnes hegedű, Mezei László mélyhegedű, Szécsi-Dobos Lilla gordonka összetételben lépett a közönség elé a Vivace vonósnégyes. Minden mozdulatukból világított a nagyszerű kvalitás és a játék öröme. A koncert utáni beszélgetésünkből kitűnhet, hogy micsoda elhivatott felkészülés áll egy ilyen siker mögött. 

– Ez valóban jól sikerült – ismerte el boldog mosollyal Kingl Ágnes, a formáció vezetője. – Mi nagyon jól éreztük magunkat, és a közönség reakcióiból úgy hallottuk, hogy nekik is tetszett. A sorrendet természetesen előre elkészítettük, de közösen variáltuk meg, hogy egy Joplin-számmal kezdjünk, ami a brácsásunknak, Lacinak volt az ötlete. – Mindegyiket más-más hangszerelte meg vonósnégyesre. A világon nagyon sokan foglalkoznak ezzel, közülük megpróbáltuk a legjobbakat kiválogatni, és azokat hoztuk el ide. Valamelyiket megvásároltuk és olyanokat is játszottunk, amelyek az én munkáim voltak. 

Nem lesz abból „baj”, hogy komoly művészek a klasszikusoktól a filmzenéken át egészen az ABBA-ig ennyi mindent szólaltattak meg mesteri módon? – kérdeztük. 
– Hát az hogy lehetne baj? Valamennyi zeneszám a maga műfajának a jelentős „slágerének” számított. Az est legzajosabb sikerét az ABBA-feldolgozásunk hozta. Egy méltán híres zenekarnak számít, nyilván, nem véletlenül szeretik annyian a világon. Mi a mai napon a farsang kapcsán érkeztünk, amire egy könnyű­zenei műsort kértek tőlünk. Mi ezzel tudtunk szolgálni, és reméljük, hogy megfeleltünk a kívánalmaknak, és mindenki jól érezte magát! 

A második hegedűs is egyenrangú társ volt a koncert során. – Az első hegedűs vezet bennünket, de nemcsak rá, hanem egymásra is figyelünk, ami egy erős kommunikációt jelent az egész koncert közben. Emellett a kottára és a felcsendülő muzsikára koncentrálunk – mondta Varga Ágnes. 

– A közönség beült a helyére a könyvtárban és várta a csodát. A második zeneszámmal már egy koncertterembe varázsolták őket – jegyzem meg. 

– A közönségre nem tudunk a muzsikálás közben figyelni, viszont hisszük, hogy a zene elvarázsolja őket. Ez volt a célunk, és örülünk, ha valóban megtörtént az a képzeletbeli utazás. Szerintünk is ez egy nagyon jó koncert volt. 

– Nem nehéz a helyzete három ilyen ragyogó művésznő mellett? – kérdeztem Mezei Lászlótól, a brácsástól. – Nem, sőt nagyon jó nekem, mert ők egy elképesztően jó társaság. Amit választottam, az egy igazi nyitány, jobb nem kell egy kezdéshez, hiszen szórakoztató, frappáns, laza muzsika. Arra gondoltam, hogy ne egy visszafogott művel kezdjünk, hanem egy dinamikussal. 

– Mélyhegedűsként a hátsó sorban ülve, szigorú korlátok közt muzsikálva is hallottad ezt a csodát, vagy csak a saját témádat? – szegeztük neki az újabb kérdést. 

– Hát persze! Miközben zenélünk, a fülünk úgy működik, mint két radar. Halljuk a többieket, és rájuk reagálunk. Itt a szekundum tört része is számít a reakció­időben. Nem csak tempóban, hanem karakterben, dinamikában, zeneiségben, egyszóval mindenre azonnal reagálni kell. Szerintem attól lesz valaki jó muzsikus, ha képes erre a dologra. Mi mindig nagy alázattal tesszük a dolgunkat, ma is így történt. Nekünk ez nem csak a szakmánk, hanem a hivatásunk is – válaszolta. 

Szécsi-Dobos Lilla gordonkán hihetetlen drámai hangzásokat varázsolt elő a hangszeréből. Ilyen mérges típusú művész lenne? – kérdeztem. 
– Semmiképpen, inkább szeretem a humort, és szerintem egy kedves ember is vagyok – mondja nevetve. – Csak meg kell dolgozni ezen a hangszeren a sikerért. Mindenkinek nehéz feladata van, de a mély vonósrészleg megszólaltatása olyan erőt igényel, amit lazán nem lehet megcsinálni. Ritkán játszunk ebben a felállásban, számomra a vonósnégyesben nagy a kihívás, hiszen hozni kell az „alját” a zenének. Ez a hangszer az alap, ezért rám építkezik az együttes, ha az megvan, akkor talán meglesz a teteje is. A tekintetemmel Ágit, az elsőhegedűst keresem, mert tudnom kell, hogy például a tempókat hogyan visszük tovább és az egyéb villanásnyi részletek is fontosak, de a fülemmel persze a többiekre is figyelek. 

– Elképesztő pontossággal muzsikáltak takt jel és fülmonitor nélkül is – állapítottam meg. 

– Ez a komolyzenében nincs, a könnyűzenében létezik. Nem vagyunk hozzászokva, hogy üssük a ritmust és a lábunkkal sem dobolunk, sőt kezdő korunkban direkt megtiltják, hogy ezt csináljuk. Így is elég jól elboldogulunk! 

A végére már csak egyet kérdeztem meg Kingl Ágnestől: ma büszkék? 
– Nagyon! – válaszolta.