Futó-Mészáros Krisztina: a hálaérzet nekem mindennapos

– A Csíki-havasok leváltásának egészen egyszerű oka volt: a zene. Nagyon fiatalon zenét tanultam, hatéves korom után már zongorát kezdtem tanulni, és utána zeneiskolába jártam otthon. Már 14-15 évesen színpadon zenekarral léptem fel különböző céges rendezvényeken, esküvőkön. Ennél többet szerettem volna, de úgy éreztem, otthon erre nem lesz lehetőségem. Ez volt az egyetlenegy oka, amiért a határ innenső felére költöztem. 

– Jól gondolta, valóban nem lehetett volna? 

– A mai eszemmel sajnos azt látom, és az otthon lévő kollégák is ezt tapasztalják. Nagyon sokat fejlődött a világunk, és a nációk közötti ellentmondások is egyre inkább rendeződni látszanak, ennek ellenére tudomásul kell venni, hogy magyarként Romániában nem tudod bejárni ezt az utat. Ahogy Magyarországon mindennek a csomópontja Budapesten van, úgy ott Bukaresten van. Magyarként azért jelentős hátránnyal indul az ember ebben a szituációban. Félek, hogy ez nem változott. De semmiféle gonoszkodás vagy rosszindulat nincs ebben, egész egyszerűen más nyelven beszélő emberként egy idegen országban sokkal nehezebb. 

– Konkrét céllal indult, vagy csak az álom vitte? 

– Ó, engem az álom vitt. Mindig az álom vitt. Szerintem így születtem, és egész életemben végigkísér. Minden munkámat az álmaim hordozták. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindent, amit megálmodtam, sikerült megvalósítanom, őszintén mondhatom. Végtelenül hálás vagyok ezekért a dolgokért. Ebben a pillanatban is, és az életemben is mindegyik szerelem-munka. Nagyon-nagyon szerencsésnek gondolom magamat, és egyfajta fentről jövő iránymutatásként élem meg, hogy annak idején átjöttem a határ innenső oldalára, mert olyan kapuk nyíltak meg itt, amik otthon, Erdélyben nem feltétlenül nyíltak volna. Itt sikerült nekem kiteljesedni. 

– De gondolom, a vasgyár kéményei helyett szívesebben látná azokat a lejtőket. 

– Járok haza egyébként, ha nem is túl gyakran. Évente egyszer sikerülni szokott. Meg hát anyukám jár hozzánk gyakran. Nem a világ végén vagyunk, manapság ez a távolság már nem áthidalhatatlan. Járunk haza egymáshoz. Nyilván, amikor hazamegyek Erdélybe, azért megdobban a szívem. Jó dolog otthon lenni, de most már lassan annyi ideje élek itt, mint amennyit Erdélyben éltem. Régebben szorongást okozott ez a kettősség. Ez a kettő haza. Mára már teljesen normalizálódott. Itt vagyok itthon. 

– Konkrétan merre lehetett elindulni kapcsolatok nélkül? 

– Fiatalon nem éltem meg nehézségnek, bennem óriási hajtóerő volt. Átjöttem Magyarországra az akkori párommal, felköltöztünk Budapestre albérletbe. A karrierem úgy kezdődött, hogy Subway-ben kezdtem el dolgozni, meg kínai bolttól elkezdve kis sarki közértig mindenhol. 

– Hová kopogott be először? 

– Ez nagyon érdekes, engem megtaláltak ezek a dolgok. Miután átjöttünk, rá másfél évre megismerkedtem egy producerrel, aki filmzenéket gyártott. Az Álom.net filmben nagyon sok dalt én énekeltem fel, elindult ez a dolog. Hiszem egyébként, hogy ha kiküldöd az üzenetet, akkor az válaszra is talál. Nálam válaszra talált, egyik dolog hozta a másikat. Megismerkedtem valakivel, aki ismerte a Fun Company zenekart, és szólt, hogy énekesnőt keresnek. 2009-ben eljöttem meghallgatásra ide, Dunaújvárosba, és bekerültem a zenekarba. Májusban lesz 14 éve, hogy együtt játszunk. Minden a helyére került. 

– Az álom mellé a munkát is oda kell tenni. Képezte a hangját? 

– A hangképzés alapvető volt. Klasszikus éneklést tanultam, az énektanárom László Mária volt otthon Csíkban. Nagyon szerettem, ő egy fantasztikus operaénekes volt. Belőlem is minden áron operaénekesnőt akar csinálni. Én úgy gondoltam, hogy az én zenei világommal ez szembe megy. Ma már, 37 évesen azt gondolom, hogy ez volt mindennek az alapja. Ha a klasszikus zenét megtanulja az ember, akár hangszeren, akár a torkában lévő hangszerén, onnantól nincs lehetetlen. Abból elindulni sokkal könnyebb. Utána küzdöttem még ezzel, nagyon belém lett verve a klasszikus vonal, és az elején picit nehezebb volt ezt a kettősséget megélni, hogy van a popzene, meg a jazz és a klasszikus. Egy idő után szépen sikerült összemosnom. Talán ettől vagyok szerencsés, emiatt lett több színe a hangomnak. Emiatt tudom magamhoz képest nagyon jól használni a hangomat mindenféle területen. 

– Ezzel a hanggal máshol is tarthatna. Többet lehetne képernyőn, akár a határon kívül is. Nem ambicionálja, azért nincs ott? 

– Sosem volt a fejemben arról vízió, hogy szupersztárként élem az életem. Nyilván művészember vagyok, és emiatt van bennem egyfajta exhibicionizmus, ami kell is ehhez a szakmához, de alapvetően egy introvertált személyiség vagyok, sosem vágytam a felhajtásra. A színpaddal szembeni alázat nekem mindig is alapvető fontosságú volt. Mi közel tíz évig különböző óceánjáró hajókon játszottunk. Fantasztikus színpadokon, fantasztikus helyeken. Engem végtelenül kielégített mindig maga a színpad. Nem mondom, az elmúlt tíz évben már nagyon érik bennem a saját dalokra, a saját mondanivalóra való igény. Ezen már dolgozunk is pár éve. Ez egy régi álom. A férjem régóta ír dalokat, sok volt már a fiókban. Én dalszövegeket írok, az elmúlt pár évben erre jól sikerült ráfókuszálnom. Jó kivetülés nekem. Szerettünk volna saját hangot – talán így tudnám megfogalmazni. Miután hazajöttünk, ezt sikerült is elindítanunk. A Covid picikét derékba törte, nem tudtunk vele fellépni. De van egy 9-10 dalos repertoárunk már. Tavasszal készülünk kijönni az első videoklippel. Nagyon izgulunk, mert ez lesz az első saját videoklipünk egy olyan dallal, aminek a szövegét én írtam, és a férjem szerezte a zenét. Nagyon-nagyon izgalmas. Zenei vonalon ez az igazi magunkra találás, úgy gondolom. Ebben mindannyian szépen helyet kaptunk. A hangszerelésben is ott vannak a fiúk, jó, összeszedett, jól összeállt. Egyértelműen érzem benne a csít, az erőt. Alig várom a tavaszt, hogy végre bemutatkozhassunk a nagyközönségnek. 

– Ez a zenekar milyen stílust képvisel? 

– Egy ilyen rockosabb hangvételű, pop-rock jellegű. Igyekszünk a nagyközönség fülének tetszetős zenét összeállítani úgy, hogy közben az ember ne csapja szájba saját magát. Ezekben a dalokban szépen megvan ez az összhang fantasztikus hangszerelésekkel. 

– Mi van, ha beüt, és mégiscsak a sztárélet kezdődik? 

– Mi ezt tényleg sikeres zenekarrá szeretnénk tenni. Nagyon szeretnék ezzel a zenekarral koncertezni, élőben. Ha úgy alakul – és én bízom benne, hogy úgy is fog –, hogy ez egy sikeres zenekar lesz, annak nagyon fogok örülni. Huszonegykét évesen ez a sztárságnak mondott valami be szokta darálni az embert, hát engem 37 évesen valószínűleg nem fog. A személyiségem sem ilyen. 

– A Fun Company sem a klasszikus vendéglátós, inkább egy nagyon magas igényszintű zenekar. Gyakori az ilyen?  

– Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem gyakori, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy hál’ Istennek vagyunk egy páran. Nekem mindig is fontos volt a minőség. Nem szupersztár akartam lenni, az sokkal fontosabb volt, hogy olyan zenészekkel, olyan zenét játsszak, ami bármilyen színpadon megállja a helyét. És erre a Fun Company tökéletes. Nagyon fiatalon kerültem be a zenekarba és elképesztő sokat tanultam tőlük. Gyakorlatilag megtanultam, mi az az igazi élő zene. Otthon, Erdélyben is hangszeres, ugyanilyen minőségi zenekarokban játszottam, mindenképpen azt a szintet tartani akartam. 

– A vendéglátó zenélés zenész körökben nem éppen az elithez tartozik. Nem félt, hogy beleragad ebbe a skatulyába? 

– Nem, egyáltalán nem. Mert mi nem olyan zenekar vagyunk, aki ebbe bele tud ragadni. Erre nagyon figyeltem, hogy milyen zenészekkel veszem körbe magamat, és éppen ezért ez fel sem merült. Pontosan tudom, hogy azokat a zenekarokat, akik esküvőre, céges rendezvényekre is elmennek, azokat egy kalap alá veszik. Ez abban a pillanatban meg szokott fordulni, amint hallanak bennünket játszani. Mindig a helyére kerül, hogy milyen zenekar vagyunk. 

– Miért Dunaújvárosban telepedtek le, miért nem Budapesten, Erdélyben vagy Párizsban? 

– Dunaújvárosba a Fun Company miatt kerültem annak idején. Kisvárosból jöttem, és egy kis faluban nőttem fel. Nem nagyon szerettem Pesten élni. Ezért költöztem Dunaújvárosba. Aztán azért ragadtunk itt, mert a Gabinak, a férjemnek volt egy lánya, nem akarta a gyerekét itt hagyni, itt alakult ki az élete. Általa és a zenekar által nekem is. Nagyon tetszett ez a kisvárosi hangulat, én ebben nagyon komfortosan mozgom. Nem igénylem a nyüzsgést, meg a csillogást egyáltalán. 

– Dunaújváros hol helyezkedik el a zenei nagy palettán? 

– Nekem óriási meglepetést okozott először a Dunaújváros dala, és utána a Dunaújváros hangja is. Az elsőnél ugye dalokat kellett beküldeni helyi zenészeknek. Egy-két éve jöttünk haza a hajózásból, én is itt laktam már, de sokat voltam külföldön, nem nagyon ismertem a helyi zenészeket. Döbbenten tapasztaltam, amikor végighallgattam a dalokat, hogy micsoda zenészek vannak itt. Úgyhogy azt kell mondjam, hogy semmivel nem vagyunk lemaradva az ország többi városától, sőt bármitől sem. Fantasztikus zenészeik vannak, és fantasztikus tehetséges emberek vannak körülöttünk. Az egyetlen probléma, amit látok, hogy nehezen mernek az emberek efelé nyitni, a zenével picit jobban foglalkozni. Ez nem csak Dunaújvárosra igaz, mindenhol ugyanezt tapasztalom, ezt a pesszimizmust a zenével kapcsolatban. Nyilván ennek van alapja, a Covid is jelentősen megrángatott bennünket. Abszolút érthető, mégis azt gondolom, hogy nem szabad ezt a belső tüzet, ezt a hőt magunkból elveszíteni a zene iránt. Kulcsfontosságú. Nem szabad ennek kialudnia. Jöhet bármi, a zene akkor is zene, ami mindenen átsegít. Talán, ha egy dolgot tehetnék a városi zenészekért, akkor az lenne: ezt a belső tüzet újra feléleszteni bennük. 

– A Covidot hogyan élték meg? Akkor indult a vállalkozásuk. 

– Olyannyira volt induló vállalkozás, hogy 2019 szeptemberében nyitott a Bakelit Zenestúdió, és 2020 februárjában már Covidot jelentettünk. Hál’ Istennek túléltük. Nem volt könnyű, de túléltük. Tudomásul kellett venni, hogy ha a zenekaroknak nincs munkájuk, akkor pénzük sincs. Stúdióra sincs. A férjemet, Futó Gábort megviselte ez a helyzet. Neki régi, dédelgetett álma volt ennek a stúdiónak a létrejötte. Amikor ez kerékbe törni látszott, már az elején, az őt nagyon megérintette. De aztán valahogy szépen felszívta magát. Jöttek az ötletek. A Bakelit Zenestúdió volt az első az országban, amelyik az online streaming koncertet megcsinálta. Óriási nézettséget generált internetes felületeken, és nagyon komoly zenész kollégáktól kaptunk visszajelzést, hogy ez micsoda fantasztikus dolog volt. Ennek a hatására aztán az ország több pontján, sok helyen történt ilyen dolog. Úgyhogy erre végtelenül büszke voltam. Végtelenül büszke voltam a férjemre, hogy macskaként így a talpára tudott esni. Aztán egyik hozta a másikat. Az ő fejéből pattant ki a Dunaújváros dala. Volt már egy dala a városnak, de ő sajnálta, nehezményezte, hogy miért nem dunaújvárosi zenészek játsszák. Hál’ Istennek abban a szerencsés helyzetben volt, hogy nagyon jó kis tábort sikerült maga köré gyűjteni, jöttek a segítők, fantasztikus emberek. 

– Önnek személy szerint mi volt a covidos időszak hozadéka?  

– Nem zuhantam meg túlságosan, bár az elején engem is megijesztett. Egy olyan szituban találtuk magunkat, amit korábban csak a filmeken láttunk, nem nagyon tudtuk elképzelni, hogy ez a valóságban is megtörténhet. Igyekeztem magamat tartani, és sikerült is. Amikor láttam, hogy gyakorlatilag teljesen kirántották alólunk a szőnyeget, és ezen a vonalon az elkövetkező egy-két évben valószínűleg nem lesz lehetőség mozogni, akkor a nap felé fordítottam az arcomat, és beleástam magam a másik vállalkozásomba, ami azóta is folyik. Folyamatosan továbbképzésekre jártam, tanultam. Ezzel telt el a Covid időszak. 

– Merthogy a rezgésről szól az élete. A zene rezgéséről és a biorezonanciáról. Mi fogta meg benne? 

– A biorezonanciával én 25 éves korom után találkoztam. Korábban is hallottam róla, de nem ástam bele magamat, különösebben nem is érdekelt. Előbb kellett egy belső érés, amíg az ember eljut az életének különböző fázisaiba. Huszonhat éves voltam, amikor hajóztunk, ott rengeteg szabadidőm volt. Én egy elég produktív ember vagyok, szerettem volna valamivel eltölteni, azon kívül, hogy a bárban iszogatunk esténként. Beiratkoztam egy természetgyógyász-iskolába. Eredetileg fitoterapeutának tanultam, ami gyógynövényismeretet jelent, apiterápia, illóolajterápia, satöbbi, abból szakvizsgáztam. Közben ismerkedtem meg igazán a biorezonanciával, és lett ez szerelem. Éreztem, hogy őszintén ezzel szeretnék foglalkozni. Ennek azért utána kellett menni, utána olvasni. Rengeteget tanultam. Anatómiai tudást igényel, anélkül kiértékelni nem nagyon tudsz. Nekem ez óriási szerelem. 

– Ez a segítő attitűd mindig önben volt? 

– Ez mindig bennem volt, bár nem gondoltam rá. Olyan 25 éves koromig nekem csak a zene volt, azt gondoltam, hogy nem is létezik semmi más, nem is tudtam magamat elképzelni semmi másban, csak a zenében. Valahogy később alakult ki bennem az erre való igény. Azt mondják, hogy a másokon segíteni akarás az mindig egy belső indíttatás arra, hogy saját magadat meggyógyítsd. 

– Mi a baj ezzel? 

– Semmi, engem is ez motivált valószínűleg. Ma azt mondhatom, hogy a terv sikeres volt, mert azáltal, hogy másoknak segítek, minden nap egy saját magamnak való medicin. Iszonyatos energiákat mozgatok meg ezzel minden nap másokban, és legfőképpen magamban. 

– Hogy tudja balanszírozni egyiket a másikkal? 

– Az elején azt gondoltam, hogy nehéz lesz a két dolgot összehozni, aztán egyértelműen kiderült, hogy abszolúte nem nehéz, mert mindkettőnek külön helye van a szívemben és a lelkemben. Egyik nem megy a másik kárára. Hétfőtől péntek délig az Életerőben vagyok, pénteken, szombaton tanítok. Erre tavasztól még rájönnek a hétvégi zenélések, a próbák. 

– Mikor él? 

– Mindezek közben. Van egyébként, hogy picikét lemerül az elem, és pihennem kell. Nagyon igénylem az egyedüllétet. Nekem semmi bajom azzal, hogy egyedül legyek. 

– Egy ilyen személyiségű ember arra vágyik, hogy gyerek, kutya, kert. Merőben másban él. 

– Merőben más. A kutya, kert az megvalósult, arra nekem óriási igényem van, nagyon kell a nyugi. Éppen ezért szeretem az otthonunkat, mert este hazamegyek, és ott béke van. Az maga a harmónia szigete. Semmi bajom nincsen azzal, ha három-négy órán keresztül nem szól hozzám senki. Így tudom megoldani az egyensúlyt, hogy nem robban szét a fejem. Fontos, hogy ezt úgy tudom megvalósítani, hogy jól ütemezek. Ebben nagyon ügyes vagyok, jól be tudom osztani az időmet. Én soha sehová nem rohanok. Szerintem ez a titka, hogy alapvetően kiegyensúlyozott vagyok. Mert mindezek mellett egyébként még benne van az életemben, hogy hetente háromszor edzésre megyek, a barátnőmmel találkozom, minden benne van. 

– A spirituális beállítottsága megnyilvánul bármiben a hétköznapokban? 

– Talán abban nyilvánul meg, hogy a hálaérzet nekem mindennapos. A spirituális dolgot sosem úgy képzeltem, hogy valami iszonyatosan fennkölt, magasztos dolog. A spiritualitást mindig a belső békével azonosítom. Nem mondom, hogy mindig ugyanazon a szinten, de általánosságban szépen sikerül ezt a belső békét megőriznem, és ebből fakad bennem minden nap a hálaérzet. Ez az, ami hajt előre, én nagyon hálás vagyok az életemért, és mindenért, amit kapok. Azt is gondolom, hogy pontosan ezért, mert ezt érzem, és minden dologra az életemben így gondolok, ez az oka annak, hogy mindig be is jönnek az életembe azok a dolgok, amiket várok. Tőlem nem hall folyamatos panaszkodást. Nyilván nekem is vannak pillanataim, amikor picikét elszalad a ló, és elfáradok, de alapvetően nekem a világon semmi bajom sincsen. Egészségesek vagyunk, jó, kiegyensúlyozott életünk, fantasztikus házasságunk van. Úgyhogy nekem panaszra semmi okom. Néha megmosolyognak érte. 

– Mit szeretne, az élete hová fusson ki? Mikor lesz elégedett?
– Én most is elégedett vagyok, ezt őszintén mondom. Tudom, ez hogy hangzik. Sokan a mai világban furcsán is néznek rám, mert végtelenül elégedett vagyok. Nekem minden, ami az életemben ezután jön, az mind még egy keveset hozzátesz, mert nincsen bennem hiányérzet. A zenével kapcsolatban sincs hiányérzet. Nagyon szeretném, ha ezek a saját dalok teret nyernének, és szeretnének bennünket. Mi a nagy álmom? Bagatell dolgaim vannak. Hogy jövök be Baracsról a városba, bekapcsolom a rádiót, és megszólal az én dalom. Nekem ez az álmaim netovábbja. Nem gondolkodom azon, hogy a Papp László arénában nagykoncertet adunk – nyilván tök jó lenne –, az van a fejemben, hogy felcsendül a rádióban az én dalom.