Beszélgetés Balogh Mátéval, a Dunaújvárosból indult, Erkel-díjas zeneszerzővel

– Gyanítjuk, az Erkel-díjasok többsége nem a harmincas évei elején vehette át e rangos elismerést. Meglepődtél? 
– Az Erkel-díj egyfajta pecsét. Hazánkban ez arra szolgál, hogy aki talán nem annyira jártas egy adott területen, az is el tudja helyezni egy-egy alkotó, művész teljesítményét. Hatalmas megtiszteltetésként élem meg, hogy átvehettem ez a díjat. Őszintén szólva nagyon meg is lepett. Meghatódtam, hiszen relatíve fiatalon kaptam meg ezt a rangos elismerést. Nem hinném, hogy ettől én a jövőben majd másként szerezek zenét, vagy tanítok, viszont fontos visszaigazolás a döntéshozók, a társadalom részéről, hogy amit csinálok, az komoly és értékes lehet egy tágabb közösség számára is. Talán az Erkel-díj abban is segíthet, hogy az emberek nyitottabbak lesznek az iránt, amivel foglalkozom. Egyébként én a második Erkel-díjasa vagyok Dunaújvárosnak, hiszen Bánkövi Gyula 2004-ben kapta meg a díjat. 
 

– A zeneszerzés, tanítás mellett a kollégák érdekvédelmi képviseletére is jut időt. Tavaly óta a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnökeként is dolgozol. 
– A Magyar Zeneszerzők Egyesülete az egyetlen olyan magyar művészszervezet, amely nem szakadt ketté a rendszerváltást követően. Mondok egy aktuális példát. A közelmúltban kiírtak egy zeneszerző-pályázatot, amelyet egy rangos zsűri bírált el, és viszonylag magas összeget lehetett nyerni, ám furcsamód végül nem hirdettek győzteseket. Ilyen esetben mi kiadunk egy nyilatkozatot, kiemelve, hogy sok kollégánk, sok munkaórában dolgozott a pályázati művén, és illene kihirdetni az eredményt. Ez esetben kiderült, hogy a kiíró előzetesen nem is rendelkezett a szükséges anyagiakkal, csak remélték, hogy majd ők is sikeresen vonnak be pályázati forrásokat. Annak érdekében tudunk fellépni, hogy legközelebb ne történjen hasonló eset. Ez a megbízatásom három évre szól, és társadalmi munkában végzem, tiszteletdíj nélkül. 
 

– A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Nemzetközi Kodály Intézet mellett Győrben is vállaltál komoly feladatot, a Győri Filharmonikus Zenekar rezidens zeneszerzője vagy. Honnan jött ez a megbízás? 
– Úgy szoktam fogalmazni, hogy Győrben „házi zeneszerző” vagyok. Több dunaújvárosi szál is van e történetben, hiszen a nálam öt évvel fiatalabb, fantasztikusan tehetséges és szintén erős újvárosi kötődéssel bíró Rajna Martin a győri filharmonikusok vezető karmestere. Az ő ötlete volt, hogy a zenekar mutassa be egy kortárs magyar zeneszerző művészetét. Megkerestek Fűke Géza igazgatóval – csak zárójelben, ő is Dunaújvárosban végezte általános és zeneiskolás éveit – és megállapodtunk, hogy vállalok három nagyszabású darabot, amelyet Győrben bemutatunk. A háromból egyet tavaly szeptemberben már be is mutattunk a nagyközönségnek. A következő most májusban lesz, Harcsa Veronika kiváló jazzénekes részvételével egy népdal-összeállítás. Az Osztrák–Magyar Monarchiában együtt élő népek – cseh, morva, osztrák, szlovák, magyar, délszláv, jiddis – dalait gyúrom egybe ebben a darabban, aztán pedig egy szimfónia jön júniusban. Nagyon tetszett ez a közös munka, sokat próbáltunk. Rajna Martin pedig valóban egy kitűnő karmester. 
 

– Többször is említetted ezt a bizonyos „dunaújvárosi szálat”. Eddigi pályafutásod felfűzhető a Dunaújváros–Pécs–Budapest tengelyre. 
– Jól látod. Bár az életrajzomban születési helyként Győr van feltüntetve, de ez csak puszta véletlen. Édesanyám veszélyeztetett terhes volt velem, és a kisalföldi városba küldték az orvosok, mivel abban az időben ott volt megfelelő koraszülött-ellátás. Minden interjúban elmondom, hogy dunaújvárosi vagyok, és ez fontos az identitásom szempontjából. Nagyszüleim városépítők voltak, újvárosi muzsikus családból jövök, a mai napig előfordul, ha tehetem, hogy sétálgatok a város utcáin és nosztalgiázok, töltekezek. Régebben volt a vasműnek tűzoltózenekara, gyermekként még abban is játszottam, emlékszem, a városházán próbáltunk. Nem tudom, hogy a dunaújvárosiak mennyire vannak ezzel tisztában, de a Móricz Zsigmond Általános Iskola és a Sándor Frigyes Zeneiskola égisze alatt működő zenei nevelés és képzés országos hírű. Szoktam is mondani, csak kapkodom a fejem, a Zeneakadémia tele van olyan tehetséges fiatalokkal, akik Dunaújvárosból indultak, és ez már hosszú évtizedek óta így működik. Joggal mondhatjuk, hogy él és létezik a dunaújvárosi zenei hagyomány. Aztán Pécsre kerültem művészeti szakközépiskolába, itt dőlt el, hogy zeneszerző leszek. Dunaújvárosban az volt velem a baj, hogy minden évben más-más hangszeren kezdtem el tanulni. Egyik esetben sem voltam elég kitartó, nem igazán szerettem gyakorolni. Ahhoz, hogy egy hangszeren megtanuljunk professzionálisan játszani, éveken át kell szisztematikusan gyakorolni. Hetedik osztályos koromban aztán elkezdtem komponálni, először kisebb fúvós darabokat. Ezzel párhuzamosan jött egy kisebb kaliberű lázadás is. Mivel szüleim zenészek, elhatároztam, én nem kívánok erre a pályára lépni. Elkezdtem lejárni tornázni, de rettentően ment, ellenben nagyon akartam. Utána jött a kézilabda hasonló tapasztalatokkal. Elmentünk meccset játszani, és én csak azt vettem észre, hogy egész végig a kispadon ülök. Feltűnt, hogy ez talán nem véletlen. A zenében viszont rendre sikerélmények értek, így végül rá kellett jönnöm, én ehhez értek. Pécsett volt egy klasszikus műveltségű, konzervatív mesterem, Győrffy István, aki a zenei tanulmányok mellett rengeteg kötelező olvasmányt adott fel. Például Eötvös József országgyűlési, politikai beszédeivel is részletesen foglalkoztunk. Sokat érveltünk és vitatkoztunk, mindemellett kiállításokra is rendszeresen jártunk. Itt kaptam egy olyan látásmódot, alapot, amely a mai napig meghatározó számomra. 
 

– Még a doktori iskolát csináltad a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, amikor már elkezdtél tanítani. 
– Nem volt egyszerű. Huszonhárom éves voltam, és gyakorlatilag alig vettek komolyan. Nem csoda, hiszen hasonló korosztály voltam, mint a hallgatóim. Az előző szemeszterben még én is a másik oldalon ültem a padban. Most fél­állásban tanítok zeneelméletet a Zeneakadémián, és szintén van egy félállásom a kecskeméti Nemzetközi Kodály Intézetben, itt csak külföldi, leginkább ázsiai hallgatókat oktatok. Nagyon boldog vagyok, hogy a Zeneakadémián taníthatok, kiváló kollégák között. 

Szeretném sokaknak megmutatni, milyen csodálatos hangzatok léteznek
 – Nem csak kortárs komolyzenével foglalkozol. Érdekel az irodalom, de voltál már művészeti vezető is egy galériában. 
– Említettem már Győrffy István nevét, akinek nagyon sokat köszönhetek. Kialakult egyfajta igényem arra, hogy próbáljam megérteni és megismerni a körülöttem lévő világot. Mit jelent európainak, magyar lenni, a mában élni – mindez belátható, és engem ezek a kérdések mozgatnak, hajtanak előre. Csoóri Sándor költő az 1960-as években kitalálta, elege van abból, hogy fővárosi kávéházakban egymásnak olvassák fel a verseiket, és megszervezték, hogy az akkori kortárs költők vidéken tartsanak író-olvasó találkozókat. Ezt most is fontosnak tartom. Sok hangversenyt, koncertet, felolvasást próbálunk szervezni vidékre, hogy a művészet minél szélesebb társadalmi réteghez eljuthasson. Több mint húsz évig tanultam zenét, és ez nem egy öncélú valami. Szeretném megmutatni az én szerzeményeimen keresztül, hogy milyen csodálatos hangszerek, hangzatok vannak. Kinyitni ezt a világot sokak számára. Ennek a lehetőségeit, módját folyamatosan keresem. 
 

– Tanítasz, érdekvédelmi munkát végzel és a feleségeddel két kisgyermeket neveltek. Mikor komponál a zeneszerző Balogh Máté? 
– Jó kérdés. Ezek most nem azok az évek, amikor egész nap a komponálással tudok foglalkozni. Nincs ezzel semmi probléma, nagyon szeretem az apaszerepet is. Hatalmas élmény. Mindennap komponálok, de rendre este 10 után ülök neki, szertartásszerűen. Akkor lenne gond, ha teherként élném meg, ám nem így van. Ezeket a darabokat én nagyon meg szeretném írni. 
 

– Popzene? 
– A komolyzenei képzés hatására jókora távolságtartás alakult ki bennem a popzenével kapcsolatban. Ez azonban egyre inkább zavart, így elhatároztam, hogy pótolom a hiányosságaimat, trenírozom magam. Billie Eilisht már ismerem. Sőt, mivel tanulok kínaiul, így gyakran kínai popzenét is hallgatok, de például mostani nagy felfedezéseim között van az angol progresszív rock-klasszikus King Crimson is. 
 

– Folytatódik a hagyomány, lesz újabb zenész a Balogh családban? 
– Jóslatokba nem bocsátkoznék. A kislányom, Sára remek úszó, a fiam, Pál viszont minden keze ügyében lévő tárgyból képes hangot kicsiholni. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő...