Engem ez jobban érdekel, és lehet, hogy tudnám csinálni

– Négy és fél évesen nem tudtak a szüleim semmit kezdeni velem, annyira hiperaktív gyerek voltam. A nagynéném a Kohász gazdasági igazgatója volt, ő mondta a szüleimnek, hogy itt az ideje elvinni a gyereket a szertornára. Nagyon vékony, gizda kislány voltam. Aztán éppen az alkatom lett a vesztem. Komolyan vettem a szertornát, reggel, este edzések voltak, majd közben iskola a Vasváriban. Aztán egyszer csak a sportorvosnál kötöttünk ki. Amúgy is hasfájós kisgyerek voltam, nem nagyon ettem. Biztos az Éva név miatt, de az mondták, hogy én vagyok Óvári Éva utódja. Nem tudom, hogy tényleg látták bennem vagy csak viccelődtek, de eléggé tehetséges voltam, jól is ment. Ez volt a vesztem, kicsit túlhajszoltam magam. A sportorvos azt mondta, lehet ezt még egy darabig csinálni, de ennek nem lesz jó vége. Én nagyon sírtam, azt mondtam, itt a világ vége, ha hétévesen abba kell hagynom a szertornát, innentől nekem semmi olyat nem tudnak mutatni, ami érdekel. De el kellett kezdenem egy másik sportot, hiszen a Vasvári sporttagozatos iskola volt. Választanom lehetett a kézilabda és az atlétika között. Nekem borzasztó gömbérzékem volt, úgyhogy az atlétikát választottam, elkezdtem futni. A mai napig gyűlölöm, bár azért szoktam. Most például a pandémiában vettem egy futópadot. Körülbelül minden harmadik edzésről lógtam, mindig valamit kitaláltam, meg fájt a bokám is, mert gyenge volt az ízületem, és nem tett jót a futás. Anyukámat mindig az edzések miatt hívták be rapportra az iskolába. Érdekes, hogy a tanító nénim, Mess Jánosné azt mondta a szüleimnek elsős koromban, hogy abszolút hallásom van, gondolják meg, hogy átvigyenek a Móriczba, mert ezzel komolyabban kellene foglalkozni. Akkor épp a szertornába voltam beleszerelmesedve, és azt mondtam, hogy ha átvisznek a Móriczba, nem hogy énekelni nem fogok, nem fogom kinyitni a számat. Lehet, hogy egy picit erőszakosabbnak kellett volna lenniük, nem tudom, hogy alakult volna a sorsom.

– A hiperaktivitáson segített a sport?

– Persze, lenyugodtam. Aztán bejött az életembe tízéves koromban a tánc, igazából az tanított fegyelemre. Édesapám néptáncos volt. Jött a hír, hogy Szögi Csaba lett a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttes vezetője Neuwirth Annamáriával, és utánpótláscsapatot hirdettek, ami előtte nem volt. Látszott, hogy komolyan gondolják. A szüleim mondták, hogy akkor ide el lehetne menni. Én meg azt mondtam, hogy biztos, hogy nem leszek néptáncos, az milyen ciki, majd ha valami klasszikus ba­lettet vagy modern táncot indítanak, ami hozzám való, akkor megyek. Picit még erőltették, de én hajthatatlan voltam. Aztán elmentem az egyik barátnőmhöz, és elújságolta, hogy beiratkozott néptáncra. Én szaladtam haza, hogy nekem biztos, hogy ide be kell iratkoznom. Éppen csináltak egy utólagos meghallgatást, és ott találtam magam az utánpótláscsapatban.

– Milyennek látta akkor a várost?

– Csodálatosnak. Amit ma nem szeretek, ezt a panelrengeteget, akkor nagyon szerettem. Mi is új panelházban laktunk a Rómain, gyönyörű játszótérrel. Mi a grundon éltünk, ami ma nincs. Állandóan lent voltunk. A szülők a panel ablakából kiabálva hívták fel a gyereküket. Ez a része az életnek csodálatosan működött. Persze én ezt láttam belőle. Keveset jártunk el a városból, a kulcsi nyaralóba legfeljebb, talán néha a Balatonra. Nekem ez a város volt a minden. Nagyon szerettem.

– A Vasas komoly fordulatot hozott az életébe?

– Annyira, hogy a Vasassal kezdtem el világot járni. Tizenhárom éves koromban, amikor kikerültem Hollandiába, Belgiumba velük, akkor döbbentem rá, hogy mi van a városon kívül, milyen élet van, milyen egzisztencia. Persze a vasfüggöny mögött minden csodálatos volt, fel sem fogtam addig. Nagy trauma volt ezzel szembesülni. Sokáig maradtam a Vasasban, nagyon szerettem, aztán felkerültem Budapestre, a Közép-Európa Táncszínházba, ismét Szögi Csabához. De az már nekem nem ugyanaz volt, mint az amatőr lét, addig burában éltem itthon a szüleimmel. Felkerülni Pestre egy munkahelyre, albérletbe, teljesen egyedül, szülők nélkül... Az is egy trauma volt. Már nem volt olyan rózsaszínű az a táncegyüttes, mert az már maga volt az élet, és ezzel találkozni már nem volt olyan izgalmas. Gyötrelmesen éltem meg ezeket az időszakokat, pedig szerettem táncolni, szerettem Közép-Európát, de nem volt szép időszaka az életemnek.

– Pedig biztos büszke volt az édesapja...

– Nagyon, persze. És nagyon gyorsan egy kocsit is raktak a fenekem alá, a Trabantommal száguldoztunk a barátaimmal. Jöttem-mentem Dunaújvárosba is, de más volt. Egy hiperaktív, de nagyon elkényeztetett királylány voltam világ életemben. Nem lettem felkészítve igazából az életre, egyszer csak ott találtam magam, és mindent nekem kellett megoldani. Hát, nem volt jó. De nem azt jelenti, hogy ezt ne vállalnám, mert ezekből a gyötrelmes időszakokból az ember nagyon sokat tanul. Ha még egyszer csinálhatnám, még egyszer ugyanígy csinálnám végig.

– A gyermekkori álom, a balett is előjött?

– Azt is Szögi Csabának köszönhetem. Elképesztően jó viszonyban volt Markó Ivánnal, így a Győri Balettel is. Amikor egy nagy táncprodukcióhoz kellett tömeg, akkor ezt mi, néptáncosok oldottuk meg. De kikerültünk Párizsba is, a forradalom évfordulójára készült a Párizs gyermekei, és amikor a pápa itt volt, akkor neki is táncoltunk. Nagyon-nagyon szép dolgokat csináltunk velük végig.

– Hogyhogy nem néptáncpedagógus most?

– Nem vagyok még annyira kiforrva, még mindig keresem magam. Nem vagyok megállapodva magammal, hogy bármit is át tudjak adni. El kellett engedni a néptáncot, és könnyű volt. Amit kaptam a néptánctól, az nekem pont elég volt. Aztán rám talált Iglódi István. Volt egy előadás, a Szerelem halála, amiben én egy pókot alakítottam, és ő megnézte. Hátra jött gratulálni, nagyon tetszett neki. Aztán Székesfehérváron egy bemutatójában hiányzott egy lány a tánckarból. Sebestyén Csaba, a koreográfus javasolta, hogy hívjanak meg engem. Ez vezetett oda, hogy én színésznő lettem. Azt éreztem, hogy engem ez érdekel jobban, és lehet, hogy tudnám csinálni. Megszerettette velem a szakmát. Megkérdezte, hogy nem gondolkodom-e azon, hogy komolyabban megpróbáljam a színészetet. Visszakérdeztem, hogy tanár úr, akkor most jelentkezzek a főiskolára? Hány éves? – kérdezte. Mondtam, huszonhárom. Ó, nem, maga már nagyon öreg, mire végez, már pláne nagyon öreg lesz! Jöjjön el a színházba, és majd ott megtanulja a szakmát! Hittem benne, hogy ez menni fog.

– A Rudasban végzett, nem volt diplomája, a pályatársak nem bántották?

– Jaj, dehogynem! Ez a nehezebb út, de ha van egy ember, aki ennyire hisz benned, akkor talán védve vagy. Nekem tényleg nagyon nagy szerencsém volt a mestereimmel. Az első mesterem Szögi Csaba volt. Ő is tizenhárom évesen adott nekem főszerepet, amire akkor a táncostársak is azt mondták, hogy túlzás egy kicsit. Valahogy úgy alakult, hogy felkaroltak fantasztikus emberek, és elképesztő lehetőségeket adtak. Ha valaki hisz bennem, akkor én neki lehozom a csillagos eget. Végül negyvenévesen csak elvégeztem a főiskolát, és úgy emlékeztem meg a gyönyörű találkozásunkról, hogy Iglódi Istvánról írtam a szakdolgozatomat.

– Az alkata színésznőként előny. Kell nagyon vigyáznia?

– Most már igen. Így ötvenen túl már mondhatom. Nem is vigyázni kell, csak figyelek nagyon. Nem nasizok annyit, nem ehetek kilószámra palacsintát. A család azt mondja, hogy madárétkű vagyok, keveset ettem gyerekkoromban is. De tudnék enni!

– Zavarja, hogy túl van az ötvenen?

– Egyáltalán nem. Bár nehezen találnak meg most a szerepek. Ötvenes nő nem nagyon van az irodalomban. Nekem húszévesen egy ötvenéves nő öreg volt, de én egyáltalán nem érzem magam öregnek, nem is úgy nézek ki. De nagyon nehéz belőni az én koromat a színpadon. Ötvenéves nőt nem osztanak rám, mert fiatalabbnak látszom. Nagyon fiatalt meg azért nem, mert a lelkem már nem húszéves. Nehezen élem meg szakmai szempontból, de egyébként nem. Szeretem a koromat.