Az evangéliumok

Az evangéliumok nyomán tudunk Jézus származásáról, működéséről, kereszthaláláról és feltámadásáról. Az első században született írásokat tudósok ezrei próbálták értelmezni, összehasonlítani, ami számos, egymásnak ellentmondó feltételezést eredményezett. Tág határok közé, a Krisztus utáni 40-100 közötti időszakra teszik keletkezésük időpontját. Az eredeti szövegeket nem találták meg. A másolatban fennmaradt példányok eredetét a második, de gyakrabban a harmadik század közepére datálják. Ezeken túl kis-ázsiai görög egyházak által megőrzött kéziratok, szíriai ősforrások, Egyiptomban talált papiruszdarabok képezik a kutatások alapját. Mindezeket az adott kor technikai színvonalán többször újrafordították, másolták. A legkorábbi dokumentumok száma közel hatezer, de csaknem húszezer fordítást őriznek a világ különböző pontjain – egyelőre. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a kutatókat izgatja a téma, és se szeri, se száma a értelmezéseknek, „megfejtéseknek”.

Négy evangéliumot ismerünk, ezek közül három nagymértékű tartalmi, nyelvi, szerkezeti rokonságot mutat. Ezeket „együtt látó”, görög kifejezéssel szinoptikus evangéliumoknak nevezik. Hiába van a nagy hasonlóság és a sok kutatás! Még a keletkezésük sorrendjében sincs egyetértés. Az első sorrendet Szent Ágoston hipotézise alapján állították fel. Ez a ma is alkalmazott „Máté, Márk, Lukács” sorrend. A XVIII. században tudományos vita bontakozott ki az ágostoni sorrend helyességéről, végül a bizonyítékok a sorrend megváltoztatásához vezettek. E szerint Márk írása keletkezett először. Máté és Lukács ebből merítettek munkájuk során. Persze, a vita nincs lezárva! Újabb és legutóbb már matematikai, statisztikai módszerekkel történt összevetések után sem sikerült egyértelműen eldönteni, mi az igazság.

Márk, aki Péter apostol munkatársa, tolmácsa volt, és Rómában élt, alapvetően Péter elbeszélései nyomán, a római keresztényeknek írta evangéliumát. Ez a három közül a legrövidebb, mindössze 651 verset tartalmaz. Sok minden nem szerepel benne, amiket a másik két mű tartalmaz, pl. nem ír Jézus gyermekkoráról, családjáról, aminek okán sokat vitáznak a kutatók. Mivel a korabeli római lakosokhoz szól, nem említi a palesztinai zsidó szokások, törvények jelentős részét sem, viszont a keresztre feszítés után elhangzott mondatot: „Ez (Jézus) valóban Isten Fia volt!” nem véletlenül adta egy római katona szájába. Több kutató annak bizonyítékát látja benne, hogy Márk a rómaiakat akarta meggyőzni.

Máté, aki Jézus tanítványa volt, lényegesen hosszabban, 1068 versben írta meg a szerinte fontos dolgokat, ami az összevetések szerint 80 százalékban megegyezik Márk közléseivel. Ugyanakkor sok egyéb témával gazdagította ismereteinket: ír Jézus születéséről, gyermekkoráról, és több, Péterre vonatkozó történetet is elbeszél, amiket Márknál nem találunk, talán mert Péter nem tartotta fontosnak saját személyét kiemelni.

Lukács, Szent Pál munkatársa, orvosa volt. Az élő Jézust egyikük sem ismerte személyesen. Szellemiségét tekintve Lukács sokat merített Pál gondolkodásából, például a megváltás egyetemességének, az egyház küldetésének kérdéseit illetően. Viszont ő elment Palesztinába, és még élő, Jézust ismerő emberekkel beszélve, személyesen gyűjtött Jézussal kapcsolatos történeteket. Sokat merített Josephus Flavius munkáiból is, pl. a Quirinius-féle népszámlálás időpontját pontosan megadja. Az ő evangéliuma a leghosszabb, 1149 versből álló szöveget hagyott ránk. Több olyan eseményt megemlít, amiket sem Márknál, sem Máténál nem találunk: a tékozló fiú esetéről, az irgalmas szamaritánusról, az emmauszi tanítványokról vagy Jézus vérrel verejtékezéséről csak tőle értesülünk.

A negyedik, „a szeretett tanítvány”, János evangéliuma, jelentősen eltér a szinoptikusoktól. Ez keletkezett legkésőbb. Különböző feltételezések vannak arra vonatkozóan, hogy miért, illetve miért így írta le evangéliumát. Talán azért, mert a környezetében annyi ellentmondást és téves tanítást hallott, hogy mint Jézushoz legközelebb álló, hiteles személy tisztázni kívánta a tényeket. A kutatások arra vallanak, hogy János ismerte az előző három, vagyis a szinoptikus evangéliumokat. Úgy tekintett rájuk, mint hiteles és közismert írásokra. Nem is ír le mindent, ami a szinoptikusokban olvasható, ellenben sok precíz, látszólag nem fontos kiegészítést, pontosítást tesz, amelyek viszont tisztázzák, történelmileg hitelesítik az eseményeket.

Többször pontosítja Máté írását pl. Péter kősziklának történt elnevezéséről, Jézus köntösének sorsáról, de fontos kiegészítésekkel szolgál a Jézus elfogását követő eseményekről is. Egyedül tőle tudjuk, hogy nem más, mint Péter volt az, aki a kardjával az egyik szolga fülét levágta, sőt, még a szolga nevét is közli. Mivel Péter ekkor börtönben volt, Máténak menekülnie kellett, Márk még kis gyermek volt, Lukács pedig sokkal később kapcsolódott a keresztényekhez, így János az, aki azon az éjszakán (is) szem- és fültanúja volt az eseményeknek. Éppen ezen finom kiegészítései árulkodnak arról, hogy szándéka a félreértések eloszlatása, a dolgok tisztázása lehetett. Szemantikai elemzésekből arra következtetnek, hogy írásának nagy része Kr. u. 65 és 70 között született, vagyis Péter halála után, de Jeruzsálem elpusztítása előtt, mivel Jeruzsálemről még mint létezőről, jelen időben ír. János magas kort ért meg, így elképzelhető, hogy az utolsó részt már idős korában, a 90-es években toldotta hozzá.

Tény, hogy rengeteg a ’talán’, a ’lehet’, a ’valószínű, hogy’ kezdetű mondat a kutatásokban, ami egyes emberekben bizonytalanságot, hitetlenséget ébreszt. Sokan vannak, akiknek, mint Tamásnak, bele kell nyúlniuk a sebbe, hogy higgyenek!