Hazatérni otthonról

A remek alkotások felsorakoztató tárlatot Gerhes Gábor képzőművész és Deák Nóra a házigazda intézmény igazgatója ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.

A tárlat hivatalos sajtóanyaga így mutatja be a kiállítást:

„Mit jelent Dunaújvárosban élni, itt válni képzőművésszé, maradni vagy elhagyni a meghatározó várost? Mit jelent tudatosan vagy akár tudat alatt használni a gyermekkor emlékeit, a város építészetének motívumkészletét vagy akár a „csinált város” sokszínűségét, nyitottságát? Létezik-e a XXI. század elején dunaújvárosi művészet, ami óhatatlanul karakterizálja az alkotót? Vajon milyen belátásokat hozhat a dunaújvárosi művészek munkáinak egymás mellé rendelése? Az anyag-és motívumhasználat, a szimbolika vagy a gondolatiság terén megmutatkozó közös jegyek a város és a világ változásával vajon erősebb filterként viselkednek-e és idővel határozottabban fogják össze e dunaújvárosi műveket?

Jelen tárlat három képzőművész – Kaszás Tamás, Keserue Zsolt és Várnai Gyula – válogatott műveinek bemutatásával próbál felelni ezekre a kérdésekre. Nem pusztán illusztrációkat vonultat fel, hanem arra keresi a választ, hogyan jelennek meg a kortárs képzőművészetben a Dunaújvárosban szerzett tapasztalatok.

A három művész Dunaújvároshoz való viszonya más és más. Eltérővé teszik a generációs különbségek, a mikroközösségek, amikben szocializálódtak és természetesen az is, mennyi időt töltöttek el ebben a városban. Ugyanakkor az évtizedek során mindhárman rendszeresen merítettek egyfajta dunaújvárosi forrásanyagból; az itt szerzett (kép)élményeket, ingereket, emlékeket felhasználták tárgyiasult vagy gondolati formában. Talán leginkább Várnai Gyula művészetére jellemző, hogy következetesen és szeretettel használja a város motívumkészletét, néhány pillanatig akár magyar szimbólummá is emelve azt a Velencei Biennálén, de Kaszás Tamás világhírű intézményekben felbukkanó makettjeit is több esetben a helyi modernista építészet inspirálta, míg Keserue Zsolt dunaújvárosi kultúrát feldolgozó dokumentumfilmjei szintén a helyi hagyományok, a közösség értékeinek átörökítését célozzák, ugyan egészen más módon.

A most látható művek különbözőségeik ellenére kapcsolatban vannak egymással, a város esztétikájára reflektáló objektek, az emlékek hang- és fényinstallációi, grafikái, festményei túlmutatnak Dunaújvároson, pont úgy, mint a jurtába rejtett Nemzeti Tankönyv is. Mégis érezhetjük, hogy egy korszak, egy ország, egy város, a közös otthon tapasztalata köti össze őket.”