Barangolás a furcsa manók világában Bubutimár Évával

A röpke egy-egy napos kirándulások után mindig fájó szívvel hagyom ott ezt a kis művészeti ékszerdobozt, és megfogadom, hogy jövőre legalább két napot szentelek ennek a rendezvénynek. Mivel összművészeti fesztiválról beszélünk, programok terén első pillantásra is a bőség zavarával küzdhet az ember, második nekifutásra is ugyanez a helyzet, sőt csak fokozódik. Éppen a Kaláka Vers­udvarban, Tóth Krisztina Zenés Versimpróján voltam, elgondolkoztam, hogy talán már képtelenség egy napba több impulzust, kultúrát belezsúfolni, amikor a Manóvilág felé vettem az irányt, hogy Bubutimár Évával találkozzak. Éva sokak számára ismerős lehet, hiszen Dunaújvárosban született, igaz már nem itt él, de azóta is szeretettel gondol városunkra. Vele beszélgettem a Művészetek Völgyéről, a manókról, tervekről.

A kezdetek

– 1993-ban alapítottam a műhelyemet és még abban az évben Szurdi Éva, a Művészetek Völgyének egyik alapítója felkért, hogy vegyek részt ezen a művészeti fesztiválon, ami akkor már pár éve működött. Ebben az időszakban még nem volt az országban ennyi kiállítás, vásár és fesztivál, mint most. A kapolcsi megmozdulás már akkor is különlegesnek számított, performansz művészek, szobrászok, festők és zenészek jöttek ide. A falu nagy örömmel fogadta őket, nagyon nyitott volt a közösség erre a fesztiválra. Szurdi Éva és Márta István akkoriban vásároltak egy házat itt Kapolcson, és barátokat és támogató közösséget találtak.

Ők is segítettek nekem abban, hogy egy önálló műhelyben tudjam készíteni az akkor már figurális elképzeléseimet. Lehetőséget adtak, támogattak, és innentől kezdve minden évben kiállító voltam itt, a Művészetek Völgyében. Ahogy teltek az évek, egyre több művész érkezett, már nem csak ők érkeztek, hanem egy művészettámogató közönség is. Beszélgettek és inspirálták egymást, megvásárolták egymás munkáit. Régebben még működött a Képcsarnok Galéria, majd később bezártak a galériák, és egyre nehezebb volt kézművesként, alkotóként olyan lehetőségekhez jutni, hogy el is tudd adni a munkáidat. Így nagyon fontos pontjává vált a völgy a magyar művésztársadalomnak.

– Magamat egy ügyes kézművesnek tartom, egyre nagyobb szobrokat is kiállítottam, amit megvásároltak és tudtam újabbakban is gondolkozni, így nőtte ki magát ez az általam képviselt világ. Párom bátyja, Horváth Gábor feleségül vett egy kapolcsi lányt, Szabó Esztert, aki akkor a kapolcsi fazekasműhelyt vezette. Később Észak-Magyarországra, Nógrádba költöztek, ahol átvették tőlem a kerámiaműhelyt, amit a mai napig vezetnek. Így lehetőségem nyílt arra, hogy csak a művészeti munkával foglalkozzak. A Manóvilág, ahol most ülünk, a családunk tulajdona, 2006-ban vásároltuk meg, majd barátokkal közösen átalakítottuk. A ház végében egy gazdasági épület volt, amit lebontottuk, és kis pihenőt, kiállítói teret építettünk. Amikor elkezdtünk építkezni, a falusi emberek idehordták a köveket, amit később felhasználtunk.

Az udvarban látható egy tó is, ezt szintén a manóknak készítettük, támogatónk volt ebben a rácalmási Zöld Centrumot vezető Szalai Gabriella és Kiss Simon, aki tófóliázással foglalkozik. A növényzet közben szépen megnőtt, a hortenziák fává cseperedtek, a páfrányok elburjánzottak, így még otthonosabb a manók mesevilága. Sok segítséget kaptunk a környezetünktől, örültek, hogy ideköltöztünk. Közel harminc éve kiállító vagyok itt, így már sajnos búcsúzunk is azoktól, akik anno az őreink voltak, közben már felnőtt két generáció is.

Megújulás

Minden évben igyekszünk valami újdonságot hozni a fesztiválra, ez most az udvar közepén látható fa­rönkökből egy emelvény, ami a manóknak készült. A gyermekeim óvodájában kivágtak egy fát, én pedig elhoztam a darabjait. Látható mellette egy tűzrakóhely, amit szabadon hagytunk, hiszen mi itt lakunk, így esténként tábortűz köré ülünk, beszélgetünk. A gyermekeim mellett, 12 önkéntes diák segíti az udvar működését, hiszen már kézműves-foglalkozást is tartunk, vannak közös mesélések is. Mivel nagyon sok látogató megfordul a Manóvilágban, arra is figyelni kell, nehogy véletlenül lelökjék, megrongálják valamelyik manót, nem kerítem körbe, mert úgy érzem, azzal korlátoznám a szabadságukat, azt szeretném, ha közelebb lennének az emberekhez. Idén fali domborműveket is készítettem, ez most újdonság. Nemrég egy állatorvosi rendelőbe rendeltek tőlem egy ilyen alkotást, különböző technikákkal kísérleteztem, és az itt kiállított munkáim ennek a megrendelésnek a hozadékai.

Mesekönyvek világa

Az általam megteremtett Manóvilághoz kapcsolódnak a mesekönyveim is, az első az udvarban található tóhoz íródott, és a barátságról, egymás segítéséről szól. Ezt a történetet nemrég Dunaújvárosban, a Petőfi Művészeti Ligetben bemutattam, nagy sikere volt, interaktív foglalkozássá nőtte ki magát. Elmondtam a gyerekeknek, hogy mi a kerámia, az agyag, hogyan készülnek ezek a szobrok. Szeretném – mivel már ennyi éve foglalkozok ezzel a mesterséggel –, hogy átadhassam az embereknek azt az örömöt, amit ez a munka okoz. A fiatalabb generációnak bemutatnám a kézművességnek ezt az ágát, hogy válasszák ezt az irányt, mert igaz, hogy sok évi munkát kell beletenni, azonban a befektetett munka meg fog térülni később, így mindennap olyan munkát végezhetnek, amit nagyon szeretnek. Tudtam, hogy sok gyereket fogok vállalni és tudatosan olyan munkát kerestem, ahol tudok a családdal és a munkával is foglalkozni. Ha a gyerekeim szeretnének beszélni velem, akkor eljönnek a műhelybe, én kimosakszom, letakarom a szobrot, amin éppen dolgozok, és indulok is, hogy segítsek, hogy velük legyek.

A manókról

Ezek a figurák mindig is benne voltak az életemben. A Korányi Sándor utcában nőttem fel, a dunaújvárosiak pontosan tudják, hol van ez az utca, a szobám ablaka a Dunára és a mögötte elterülő alföldi ­tájra nyílt. Nagyon sokszor nézegettem a felhőket, és ezek a figurák mindig kirajzolódtak a felhőkből. Eldöntöttem, ha felnövök, ezeket az emberi formájú, furcsa arcokat fogom megalkotni agyagból, egy parasztházban fogok élni, négy gyerekem lesz.

Kiállítások

Már elkészült a rácalmási Jankovich-kúriában a tökfesztiválra az anyag, már be is csomagoltam. Jövőre nem vállaltam másik kiállítást, mert 30. jubileumi Művészetek Völgye lesz, ide készítek egy nagyobb kiállítási anyagot. 2021-ben pedig, úgy tűnik, hogy Dániába utazok, ahol egy teljesen új témát fogok bemutatni, a tárlat egyelőre még szervezés alatt van. Ha kiállításra készülök, akkor mindig éjszaka dolgozok, mert akkor tudok olyan nyugalmi állapotban lenni, amire nekem szükségem van a munkához. Úgy érzem, hogy nagyon jó korban születtem, és minden lehetőségem megvolt ahhoz, hogy szabad választásom legyen. A Művészetek Völgye adta nekem azt az elismertséget, amiben ma részem van.

Dunaújvárosról

Tavaly sajnos elszakadtak a gyökereim Dunaújvárosból, mivel édesapám, Timár Ottó meghalt, aki nagyon erős személyiség volt a városban, édesanyám pedig hozzánk költözött. Továbbra is nagy szeretettel gondolok szülővárosomra. Mióta ez az udvar megépült és benépesült manókkal, minden évben a Széchenyi Gimnázium kórusa meglátogat engem mielőtt fellépnének Monostorapátiban a völgymisén, a Parafónia Egyesülettel közösen. Nagyon hálás vagyok Pocsai Máriának, aki a családunk barátja is, hogy elhozza ide a gimiseket. Az évek során már találkoztam olyan felnőttekkel is, akik mesélték, hogy régebben a gimnáziumi kórussal énekeltek itt az udvarban, és most már, mint támogató közönség érkeztek ide a Manóvilágba.