Mindannyian utazunk valahová

Végzett a munkájával, kedvetlenül tartott hazafelé, amikor hirtelen ötlettől vezérelve jobbra kanyarodott, s keresett egy parkolóhelyet. Nem messze volt innen a Toothsome nevű hely, amiről nem igazán tudta, micsoda: cukrászda, kávéház vagy bár. Az üzlet feliratának szögletes neonbetűi keleti hangulatot ígértek, valahányszor csak megpillantotta, de most nem is egzotikumra vágyott. Csak valami másra. Megtisztulásra, kiszellőzésre.

– Ha kutya lennék, most jól megráznám magam – gondolta, amitől tán lehullana az elmúlt napok minden mérge. Úgy ragadtak rá ezek a kellemetlen percek, mint bogács a zoknira, könnyebb összeszedni, mint megszabadulni tőle.

Egy Korfu koktélt rendelt, amiben frissen facsart lime és narancs levében jégdara kocogtatta a poharat, gusztusosan.

– Korfu – gondolta – jó messze van. Az ülése mellett egy magazin hevert, belelapozva a horoszkóp rovatnál megállt. Sosem hitt az ilyen hókuszpókuszban, most is kis híján felnevetett, amikor olvasta: „A sors azt üzeni Önnek, hogy lazítson, pihenjen, utazzon!”

És ha megtenné? Itt, most rögtön?

Elindulhatna északra, ahol a nagyváros nyüzsgése várja, ahol az emberek nem ismerik egymást, különleges ruhákat hordanak, sokféle nyelven beszélnek, és illatosak. Nézhetné, hallgathatná, szagolhatná a világot.

Vagy mehetne délre. Ódon kisváros fogadná, az ifjúkori szerelmek helyszíne, andalgásra jó köves utcák, a kiskocsmában a diszkrét pincér, aki nem látott és nem hallott semmit az elbújásból, ölelkezésből, vallomásból, megcsalásból.

Nyugatra is mehetne, onnan akár csukott szemmel is hazatalálna, ismer minden bukkanót, kátyút, táblát, ívet. Egyszer megszámolta, ezen az úton átlagban ötvenszer vált sebességet, hússzor indexel, tízszer előz, és minden úton legyilkol vagy száz bogarat. Ha kicsi a forgalom, nyolc zeneszám alatt hazaér, ha zsúfolt, akkor tucatnyi felvételt hallgathat.

Utazzon…

– Miért is ne? – kérdezte magától, s a következő perc már a kocsiban találta.

Lassan vezetett. Nézelődni akart, hisz még csak szürkült. Finom soul muzsika passzolt a hangulatához, ezért B. B. King mellett döntött, gitár, szaxofon, bőgő, meg a mágus rekedt baritonja. Mielőtt kifordult volna a főútra, kínai vendéglő mellett kellett megállnia. Bepillantott az ablakon: zsúfolva volt emberekkel. Ettek, nevettek, a tányé­rokban ezerszínű ételek. Mintha némafilm pergett volna: az embereknek mozgott a szájuk, de nem hallotta őket. Két kanyarral odébb egy kórház kertjére látott. Csendesen sétáltak az emberek, csíkos pizsama, kockás hálóing, papucsokban csoszogtak valahová. Odébb sietősen lépkedő emberek, andalgó párok, baktató öregemberek, kutyát sétáltató nénik, babakocsit toló anyukák, gördeszkás, biciklis srácok… Rálépett a gázra, remélve: azért valahol biztosan várnak rá.

Ahogy átsuhant az egyik városon, látta, hogy a nonstop kocsmában gyülekezett a kamionos társaság: villogtak, dudáltak a behemót járgányok, így kérték ki a sokszínű hajú pultoslánytól az italukat. Liternyi ásványvizet, jeges teát, tonikot. Szinte hallotta, ahogy ugratták egymást, hangosan és felszabadultan viccelődtek, s csapkodták egymás vállát.

A város másik végén lampionos kert fénye világított messziről. Lakodalom? Szülinapi parti? Vagy megkapta a gyerek a diplomát? Nagy és sötét kocsik parkoltak hosszan.

– Ez elegáns buli – gondolta –, nem a mi világunk, húzhatunk is innen.

King csak rezegtette azt a csodás rekedt baritont, nem is énekelt, hanem beszélt a hangja, csak búgott, hogy az ember elvarázsolná magát. Látta ő is a maga klipjét: látta Korfut, a tengerpartot, sziklákkal vagy selymes homokkal, nádtetős bungalókat a plázson, vagy tiszta vizű hegyi tavat, sziklákkal és meredélyekkel, vagy békés rónaságot, ciripeléssel, csicsergéssel, vagy erdei ösvényt, menedékházzal. Látott szépséges falvakat, izgalmas városokat, más embereket, más életeket. Látott, annyi mindent látott már...

A vasúti átjáró lámpája pirosan villogott, leereszkedett a sorompó, s mint egy csapó, elvágva a mozizást. A vonat messziről süvített előre, fúrta bele magát a levegőbe. A fényesen világító kupékban emberek ültek, ők is éppen utaztak valahová. Ahogy elkattogtak szeme előtt a fel-felvillanó képek, látta, egyikük újságot olvas, a másik szendvicset majszol, a harmadik a táskáját emeli a poggyásztartóra. Korfu… Szívesen készülődne ő is. Szívesen csomagolna. Szívesen menne valahová. Mert mindig azt érzi: valahol máshol lenni volna jó! Sosem az itt és mostban.

– De hisz megyek! – gondolta. – Épp most vagyok benne a mozimban, aminek a főszerepében épp sávot váltok… Menjünk, vár a varázslatos út, élvezzük az utazást. Hamarosan az autópálya következik – mondta hangosan, ahogy egy idegenvezető tájékoztatja az utasait.

– Még hogy unalmas lenne?! – affektált tovább. – Csak a képzeletünkön múlik, hogy úgy érezzük, most épp Avignonból utazunk Beaucaire-be. Vagy Detroitból Toledóba. Akik ott élnek, cserélnének velünk ezért a kalandért…

A sztráda fölé érve végigpillantott a végtelennek tűnő aszfaltcsíkon: suhantak rajta az autók, mint a sebes szentjánosbogarak. Apró pici fénypontok száguldottak erre vagy arra. Azok is mentek valahová. Mindenki ment valahová.

– Csak ne kellene megérkezni – gondolta. – Csak menjünk… Tőlem jöhet ez az egész képzelgés, meg B. B. King is, gitárostul, szaxofonostul.