A remény hal meg utoljára

Van, aki szerint túlzottan is az, mások szerint egyáltalán nem. Keveseljük a kiszabott éveket, sőt, egyeseknek egyenesen halálbüntetést szánunk, amíg másokkal nagyon is szimpatizálunk, szinte várjuk, hogy leteljen az idejük. De mi van akkor, ha valakit ártatlanul ítélnek el? Mondjuk kétszeres életfogytiglanra?

Andy Dufresne (Tim Robbins) bankárt ártatlanul ítélik végeláthatatlan börtönlétre felesége és gyermeke meg­gyilkolásáért. Csak a néző tudja, és ő is csak Andy őszinte szavaira hagyatkozva, hogy a férfi ártatlan. Iszonyatos feszültségszinttel kezdünk tehát: adott egy ember, akinek egyszerre két, nagyon közeli hozzátartozójának elvesztését kell feldolgoznia, ráadásul még börtönbe is zárják, ahol még a téves ítélethozatal megannyi következményével is kénytelen szembenézni. Shawsank embertelen világában a rabok és a nem kevésbé sérült lelkű börtönőrök agressziója teszi lehetetlenné a gyásztól és az igazságtalanságtól szenvedő Dufrense mindennapjait.

Közben megismerkedik a már húsz éve raboskodó Ellis Boyd Reddinggel (Morgan Freeman) és barátságot, mi több, szövetséget kötnek. A kapcsolatépítés nem merül ki Redben, ott van még a börtön istent játszó igazgatója, Samuel Norton (Bob Gunton), aki Andy kiváló pénzügyi érzékét szeretné kihasználni. Andy és Red pedig minden kegyetlenség és szenvedés ellenére is szilárdan hisznek a szökésben, abban, hogy bár semmi reális esély nincs rá, egyszer valahogy talán mégis szabadok lesznek. Mert a remény hal meg utoljára.

Bölcs morális tanító, nézzük meg újra és újra

A film minden vontatottsága ellenére beszippantja a nézőt, a rendezés és a színészek játéka is kiváló, az alap történet pedig annyira szép és megindító, hogy nem lehet nem szeretni. Oscar díjat is csak azért nem kapott, mert egy évben mutatták be a Ponyvaregénnyel és a Forest Gumppal, de ettől függetlenül teljesen érthetően áll az IMDB „minden idők legkedveltebb filmjeinek” listáján. Kötelező darab azok számára, akik azt hiszik, magára hagyta őket az isten, és azoknak, akik hajlamosak belekeseredni az alapvetően nem kilátástalan helyzetükbe. A remény rabjai bölcs morális tanító. Merjünk tanulni belőle, és nyugodtan nézzük meg újra és újra. Ja, és persze a film alapjául szolgáló könyvet a jó öreg Stephen King írta, bár ezen már meg sem lepődünk.