Csuhai Gyuláné nem szavalja a verseket, hanem átéli azokat

Ma már lakatlan, ám régen, sok-sok évtizeddel ezelőtt a Zichy család cselédei éltek ott, még iskolájuk is volt. Itt gyerekeskedett Csuhai Gyuláné, Erzsike, és testvére, az orvos-politikus dr. Kovács Pál, akire még sokan emlékezhetnek. Édesapjuk borász volt a grófi családnál. Édesanyjuk nagy gondot fordított a gyerekek nevelésére, így nem is a tanyasi iskolába, hanem a távolabb lévő kulcsiba járatta őket. Erzsike esetében különösen fontosnak tartotta, hogy tanuljon, mert hatéves korában, egy háborús szerencsétlenség következtében egyik keze olyan súlyosan megsérült, hogy többé nem lehetett tökéletesen helyrehozni. A mama tudta, hogy milyen nehéz egy ilyen hátránnyal boldogulni az életben, és arra nevelte, hogy a testi hibákat az ember a lelki erényekkel kompenzálja. Otthon sokat foglalkoztak vele, sok mindenre megtanították. Még nem járt iskolába, amikor már tudott olvasni. Szülei olvasott, művelt emberek voltak, a szépirodalom a történelem, a versek szeretetét ők plántálták belé. Erzsikét a humán pályák vonzották, de a keze miatt erre nem is gondolhatott. Szülei az akkori lehetőségeket ismerve, inkább mezőgazdasági pályára szánták. Így került a fehérvári mezőgazdasági technikumba, ahol érettségi bizonyítványt szerzett. Közben változtak a család körülményei. A tanyákat országszerte megszüntették, így a szülei Dunaújvárosba költöztek. Nagyon fiatalon ment férjhez, amikor a kislánya megszületett, még nem volt húszéves.

A korosztályához tartozók közül majdnem mindenkit ismert, és rajtuk keresztül az idősebbeket is. Ma is fejből tudja a régi kulcsi családok a történetét, a rokoni szálakat. Élő történelemkönyvként lehet hozzá fordulni. Kitűnő memóriájának köszönhetően, bármiben felvilágosítással tud szolgálni, ha netán valaki kíváncsi a falu múltjára. Mozgékony, fürge alkat, aki minden jó ügyben szívesen vállal feladatot, így természetes volt számára, hogy a közösségi munkákból is kivegye a részét. Bekapcsolódott a helyi nyugdíjasklub életébe, ahol közel nyolcvanévesen ma is aktívan tevékenykedik. Ha kell süteményeket süt, vagy felpattan a biciklire, és meglátogatja a betegeket, észben tartja, kinek mikor van a születésnapja, és ha mást nem, legalább egy szál virágot visz neki a kertjéből.

De a legfontosabb, hogy a versek iránti szeretetét máig megőrizte! Ha valahol a faluban rendezvény van, őt kérik fel, hogy mondjon valami szép, az alkalomhoz illő verset. Sok száz vers van a fejében, és még ma is újakat tanul. Nem szaval, művészi szinten kiérlelt előadói stílusban, értőn tolmácsolja a legnehezebb költeményeket is. Híres versmondók, színészek előadásait újra és újra meghallgatva kidolgozza, hogy aztán sajátos, egyéni stílusában előadja József Attilát, Nagy Lászlót, vagy akár rég elfelejtett, nagyszerű irodalmi gyöngyszemeknek számító műveket.

Az ő lelkesedésének eredménye, hogy immár több környékbeli nyugdíjasklubbal összefogva közös versmondással ünneplik együtt a magyar költészet napját. Nem nagy dolog, mondhatnánk, de mégis csak az, ha belegondolunk, hogy vannak, akik a Himnusznak is legfeljebb az első versszakát tudják fejből! Mit mondott Babits? „Akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek”.

Mottó

„A példamutatás nem a legfontosabb dolog, amivel másokat befolyásolhatunk – hanem az egyetlen” (Albert Schweitzer).

Sorozatunkban olyan em­bereket, sorsokat mutatunk be, akik, amelyek példaként szolgálhatnak kortársainknak.