Szikora János színházról és tapsról, amely őszinte lelkesedésből fakad

Mit árulna el az olvasóknak az idei Koronázási Szertartásjátékról?

– Erről különösen szívesen beszélek, mert éppen ebben vagyok benne, ebben élek. Nos, II. András a téma, de, ahogyan elkezdtem vele alaposabban foglalkozni, szembesültem azzal, hogy az Andrásénál, mint királynál, színházilag van egy érdekesebb figura – és ez a lánya: Szent Erzsébet.

Az övé egy fantasztikus élettörténet. Szent Erzsébet és Szent Ferenc kortársak, akik hasonló életutat járnak be. Erzsébetet férjhez adják Thüringiába, az őrgróf felesége lesz, aki a német császári trón várományosa – de a férj váratlanul meghal. Erzsébet ott marad három kisgyerekkel, és a szegénységet választja. Pillanatokon belül olyan vallási közösséget teremt maga körül, hogy egész Európa figyelmét magára vonja – az európai uralkodókét is. A sors különös játéka, hogy 1235-ben II. András, az apa halála évében avatja szentté a pápa Erzsébetet, a lányát. Apa és lánya különös párhuzamos életrajza az, ami engem az idei Koronázási Szertartásjátékban izgat.

Létezik ma Magyarországon olyan színikritika, amelyet egy rendezés után érdemes átlapozni, amelyre odafigyel?

– Nincs… Már nincs, és … nézze, mindig azért vagyok zavarban, mert nehéz elkerülni annak a vádját, hogy „azért beszélsz így a kritikáról, mert nem írnak rólad jót” – de azért ez mégsem így van. Mi azt tapasztaljuk, hogy azok a kritikusok, akik ma színházi kritikával foglalkoznak, azok vagy a látottak puszta leírására szorítkoznak, vagy pedig olyan előítéletek alapján alakítják ki az értékítéletüket, amely politikailag nagyon erősen motivált. Ezt mi úton-útfélen tapasztaljuk, hogy minden olyan produkció, amelyben egyfajta politikailag ellenzékinek minősíthető magatartás nyíltan vagy bújtatottan megjelenik, az azonnal magasztalásra kerül – míg az olyan előadások, amelyekben az ellenzékiségnek már-már szinte elvárt szintje és színvonala nem jelenik meg, azok a „futottak még” kategóriába kerülnek. És ez elég gáz szerintem. Ez a gáz – megmondom őszintén.

Bő hónapja volt a bemutatója a talán előzmények nélküli komolyságú, összetettségű Kafka a tengerparton című darabnak – hogyan fogadta a közönség?

– Az volt a kérésem a bemutató után a nézőtéri felügyelőkhöz, hogy legyenek szívesek árgus szemekkel figyeljék a ruhatárat, és kérem szépen, írják össze, a szünetben hány néző megy el. Szeretném minden este látni: hányan adják föl. És igen: mennek el, vannak, akik föladják, de, hozzáteszem, nem túl nagy számban. Én azonban a színházat azoknak csinálom, akik itt maradnak, és nem annak, aki elmegy. Akik viszont itt maradnak… ezt estéről estére a tapson lehet lemérni, ezt több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött hallom, van hozzá fülem. Tudom, milyen az, amikor udvariasan tapsolnak, aztán hazamennek, és elfelejtik.

Meggyőződésem: ennek az előadásnak a végén a taps nem udvarias, hanem őszinte lelkesedésből fakad. Ez az előadás nem múlik el nyomtalanul. Erről az előadásról beszélnek az emberek, foglalkoztatja, izgatja őket – és talán valahol mégis ez a színház egyik funkciója. Amikor belevágtam, tisztában voltam vele, hogy istenkísértés, de azt gondoltam: lehetek elég merész. Az elmúlt évek bizalmi muníciója talán elegendő alapot ad, hogy nyilvánvaló legyen: nem provokálni akarom a közönséget, nem a bizalmukkal akarok visszaélni, hanem azt a lépcsőfokot szeretném meglépni, ami a korszerűbb, bonyolultabb és összetettebb színház felé vezet.

Mi lesz a következő rendezése?

A merészebb, intellektuálisabb színházi vonalat fogom folytatni Esterházy Péter utolsó darabjának színpadra állításával. Ez a Mercedes Benz, amit fura módon, noha a Péter magyarul írta, mégis a Szlovák Nemzeti Színház mutatott be Pozsonyban – sőt Péter az ő felkérésükre írta. Őszintén szólva nem tudom, tudta-e: ez lesz az utolsó – én nem úgy olvasom. De közben meg hát mégiscsak ez az utolsó színházi műve. A Pesti Színházban rendeztem korábban a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című darabját.

Nagyon jól ismertem a Pétert, jó barátságban voltunk, együtt dolgoztunk több alkalommal, sokat volt jelen azokon a próbákon is – így ez nekem most kicsit visszatekintő, baráti gesztus is, hogy megrendezem ezt a darabot. Az Esterházy-darabbal a néző egyébként szerencsésebb lesz, mint a Murakami Harukival, mert a Péter csupa irónia, csupa humor – ami magával ragadja az embert. Ez a darab szórakoztatóbb és könnyebben emészthető lesz. Hála Istennek egy olyan városban tevékenykedem, amely a kultúrát a maga sokszínűségében értékeli. A városnak ez a kulturális nyitottsága példamutató. Meggyőződésem, hogy ezért is létezhet egy ilyen magas színvonalú színházi műhely Fehérváron – mert ez a szellemi nyitottság övezi.