„Három kislány hat csöcs, hat forint a nagyfröccs!”

Szalánczy János, a családfő Győrből érkezett annak idején Dunaújvárosba. Az itteni pályakezdésére így emlékezik vissza.

- 1968-ban a halácscsárdában kezdtem – tudtuk meg a nyolcvannegyedik évében lévő Jánostól. – 1980-ban innen kerültem az Arany Csillag Hotelbe, egészen a nyugdíjazásomig.

A hatvanas, hetvenes évekről elmondta, akkor még nem volt meg a mostani nagyterem, csak a belső és a folyosó. Mindig telt házzal dolgoztak. Abban az időben még volt szárnyashajó közlekedés a Dunának ennek a szakaszán is, a különhajók is rendszeresen megálltak a dunaújvárosi kikötőben, és ők nem hagytak ki egy ebédet, vagy egy vacsorát a halászcsárdában.

Arra is emlékszik, hogy a Vidám Színpad művészei szinte törzsvendégeknek számítottak a Dunagyöngyében.

Nem véletlen, hogy a halászcsárda nagyon népszerű volt, mivel az országban abban az időben csak itt volt filézett halból készült halászlé. Az itteni halászlé jó hírét az akkori konyhafőnök, Paczolai Benő alapozta meg – tudtuk meg a sokat megélt pincértől.

Fia, Zoltán, aki „i”-vel írja a Szalánczyt, itt kapcsolódott be a beszélgetésünkbe.

- A mai napig Paczolai Benő titkos receptje alapján készül a halászlevünk. Állandó helyről szerezzük be a kalocsai paprikát és a halat. A vöröshagymánál az a lényeg, hogy minél nagyobb és öregebb legyen. Három kilogrammos, vagy annál nagyobb pontyokat vásárolunk. A megrendelt halakat egy akváriumban keringtetett csapvízben úsztatjuk. Ez a folyamat három-négy napig tart, és elengedhetetlen a friss halszálé készítéséhez. Az akváriumunkba egyébként három mázsa hal fér bele. 

 – avatott be néhány érdekességbe Szalánczi Zoltán.

Halászcsárdai látogatásunk során elkerülhetetlen, hogy ne kérdezzünk rá Jánosnál arra, kik azok a vendégek, akikre a legszívesebben emlékezik vissza.

- A halászcsárda egész hangulatára szívesen gondolok. Telt házakkal mentünk, hattagú cigányzenekar játszott. Akkor az emberek nemcsak enni jöttek a halászcsárdába, hanem szórakozni is. A cigányzenekarunk mindig remek volt, a vendégek pedig énekelték a nótákat. Most gyorsan esznek az emberek, azután ugyanolyan gyorsan távoznak az étteremből. Bár az is igaz, hogy már nincsen hattagú cigányzenekar sem. Visszatérve a vendégekre. 

 Van mire emlékeznem, hiszen, amikor hatvanévesen nyugdíjba vonulhattam, negyvenegy év százhatvanöt nap munkaviszonyt igazoltak le számomra. A régi időket úgy tudnám jellemezni, akkoriban, persze teljesen más ár és fizetési viszonyok között a jelszavunk az volt, „Három kislány hat csöcs, hat forint a nagyfröccs!”

Ha már szóba került az édesapa ledolgozott éveinek, napjainak a száma, érdemes megemlíteni, hogy Zoltán fia ebben az évben kettős évfordulót ünnepelhet. Az idén lesz a harmincéves vendéglátós osztálytalálkozója, és húsz éve annak, hogy a csárdában dolgozik.

- Pedig annak idején édesanyám azt mondta, ha vendéglátós leszek, akkor eltöri a lábamat. Ő ugyanis tudta, milyen vendéglátós feleségnek lenni. Mégis ezen a pályán kötöttem ki, és egyáltalán nem bántam meg, a mai napig élvezem a munkámat. 

Munka pedig van bőven a halászcsárdában. Zoltán elmondta, a szakácsok reggel hatra mennek, és elkezdik a halászléhez az alaplét elkészíteni. Két műszak dolgozik, telt ház esetén száznegyven vendégük van, de száznyolcvan a teljesítési határuk, ennél több vendéget fizikailag, időben, térben lehetetlen, hogy fogadjanak.

- Lázadó típus voltam, de mindig érdekelt a vendéglátás. Folyamatosan figyeltem a munkatársakat, így édesapámat is. Megtanultam, hogy a tisztelet és az alázat a legfontosabb, mind a kollégák, mind a vendégek felé. 

 Itt hadd említsek meg egy esetet, amire talán a legbüszkébb vagyok a pályafutásom során, de az biztos, hogy olyan jóleső elismerést, mint akkor, sohasem kaptam. Történt, hogy egy nyolcvanéves néni, aki családi születésnapon vett részt a csárdában, Facebook-üzenetet küldött a halászcsárda Facebook-oldalára, amiben a néni megköszönte a kiszolgálást, és kifejezte, hogy a halászcsárdában eltöltött idő neki milyen boldogságot okozott. Szó szerint ezt írta: „A Zoli nevű felszolgáló széppé tette az esténket. Figyelmességét példaértékűnek minősíteném, ilyet még nem tapasztaltam az életemben.” No, ezért is érdemes csinálni a mi szakmánkat nap mint nap.