A korábbi válogatott Ferling Bernadettet sportdíjjal jutalmazták Rácalmáson

- Nagyon kedves gesztus volt a város vezetésétől, hogy gondoltak rám, kitüntető oklevéllel, az augusztus 20-i ünnepen vettem át a díjat – mondja Ferling Bernadett. – Immár tizennyolc éve élünk ott a családdal, fantasztikus kisváros Dunaújváros közelében. Túl azon, hogy minden megtalálható, amire egy família komfortos életéhez szükség van, rendkívül barátságos emberek laknak ott. Négy éve a sport kapcsán is minden oda köt, a helyi sportegyesületben, a kézilabda szakosztályban dolgozom, szakmai vezetőként. Ott töltöm a mindennapjaimat. A városban vannak hagyományai a kézinek, de sportcsarnok sokáig nem épült, ami megnehezítette a hétköznapokat, visszavetette a lehetőségeket. Az iskolának van egy pici tornaterme, ahol labdázni lehetett, de komoly munkát végezni nem. Bejártak Újvárosba, itt is tartottak tréningeket, de ez nem jelentett hosszú távú megoldást. Öt éve adták át a csodás sportcsarnokot, egy évvel később gondoltuk azt, ha már itt van ez a gyönyörű létesítmény, kezdjünk el komoly munkát végezni benne. A hazai szövetség szakfelügyelőjeként Rácalmás is hozzám tartozott, testközelből láttam a klub életét és a lehetőségeit. Ismertem az edzőket és a gyerekeket, tudtam, mi kell az elmozduláshoz. Úgy néz ki, sikerült előrelépnünk, egyre jobbak az eredmények, nagyon remélem, nem állunk meg a fejlődésben.

A klubban nyolctól 14 éves korig foglalkoznak fiúkkal és lányokkal, főleg a felsőbb korosztályokban volt nehéz teljes csapatok működtetése az első időszakban. Az idősebbeknél sokan kikoptak.

-Ma már nincs ilyen gond. Azt nem mondom, hogy nem fogadnánk örömmel még gyerekeket, jó lenne, ha minél többen tréningeznének nálunk, nagyobb lenne a merítés. Az iskola közelsége fontos a jövő szempontjából, sok gyerek jár hozzánk edzeni, kialakult az edzői stáb, sikerült hozzánk csábítani felkészült szakembereket, aki nagy kedvvel dolgoznak, szakmailag és emberileg is kiválóak, jó edzéseket tartanak. Ennek köszönhetően nő a létszám, a gyerekek örömmel igazolnak hozzánk. Százötven sportolónk van, naponta tartok edzéseket, a 14 éves lányok munkáját felügyelem, de vezetek tréningeket a többi együttesnek is. Néha be kell ugranom, mert az edzők nem dolgoznak nálunk főállásban, ha munkahelyi elfoglaltságuk van, vagy egyéb teendőjük, én vezetek edzést helyettük, bármely korosztályban, fiúknál és lányoknál egyaránt. Tehát minden napra jut számomra feladat. Nem is tudnám elképzelni az életemet kézilabda nélkül. Érdekes, hogy a tini lányok komolyabban veszik, mint a fiúk, bár utóbbiaknál is érzékelek pozitív változásokat. Járnak hozzánk néhányan Kulcsról is, a többi, környező településről is akadtak, de most nincsenek sportolóink. Előzőleg jöttek srácok Adonyból és Dunaföldvárról, de az nem cél, hogy például Dunaújvárosból szivárogjanak át hozzánk sportolók. A mi feladatunk az, hogy elsősorban a helyi nebulóknak biztosítsunk minél színvonalasabb edzési és versenyzési lehetőséget. A választóvonal az általános iskola elvégzése után, a továbbtanulás kezdetén jön el, valaki folytatja a kézilabdát, vagy sem. Vannak tehetségeink, nagyon remélem, rövidesen kikerülnek tőlünk olyan gyerekek, akik komolyabb egyesületbe igazolnak, sokra viszik a kézilabdában. A legügyesebb fiataljaink, ha távoznak, őket nyilván nem lesz egyszerű pótolnunk, mégis örülnék, ha bekövetkezne, ugyanis mi utánpótlás nevelő egyesület vagyunk, nem törünk felnőtt babérokra. A felnőtt együtteseink a megyei bajnokságban indulnak, a fiúk és a lányok is, utóbbiak tavaly megnyerték a sorozatot, nagyon ügyesek, őket nem én irányítom. Az utánpótlással, az U14-es gárdákkal a szövetség által kiírt országos bajnokságban indulunk, regionálisan mérkőzünk a környékbeli csapatokkal, Pest és Fejér vármegyében.

A DKKA-val szakmai kapcsolatuk nincs, mindössze annyi, hogy minden korosztályban találkoznak a bajnoki meccseken, illetve Ferling gyakran megjelenik az acélvárosi sportcsarnokban, ugyanis a lánya itt kézilabdázik. Amikor kérdezem, furcsa lehet, hogy a saját, rácalmási csapatát irányítja, az ellenfélnél pedig lánya, Virág áll kapuban, elneveti magát.

-Ez valóban érdekes lenne, de még nem következett be, mivel a lányom az egy évvel idősebbek, az U15-ös korosztályban szerepel. Nekünk pedig ilyen együttesünk nincs. Ha nem ütközik a csapatom meccsével, természetesen ott vagyok Virág bajnokiján. Az teljesen természetes volt, hogy kézilabdázni kezd, azt azonban furcsállottuk a férjemmel, Orsó Lászlóval, hogy a kapuba állt. Én irányító voltam, a párom a hokisoknál csatár, értetlenül fogadtuk, hogy a gyerekünk nem a mezőnyben próbál érvényesülni, de nem szóltunk bele. Nem döntöttünk rosszul, mert a lányunk nagyon élvezi, szülőként és edzőként jó látni, ha a gyerek örömmel teszi a dolgát, nem kényszer számára a sportolás. A lányom még látott kézilabdázni, a búcsúmeccsen hat esztendős volt, tehát vannak emlékei. Néha a tévében mutatnak régi felvételeket hazai bajnokikról, nemzetközi meccsekről, vagy a válogatottból, világversenyekről, amúgy nem szoktunk otthon videózni, az apja összecsapásait sem bámuljuk. Ha a netre felkerül valamilyen meccs összefoglalója, vagy lényegesebb momentuma, azt megnézzük. De a hétköznapokon nem merengünk azon, hogy az anyja és az apja az adott szituációkban mennyire volt ügyes, vagy mennyire nem.

A 2003-ban, Zágrábban vívott világbajnoki döntőt sem nézték meg, amelyen Ferling a mieink egyik legjobbja volt, szórta a gólokat, ha nem állítják ki a végjátékban, talán minden másként alakul a franciák ellen, végül hosszabbítás után, 32-29-re elveszített fináléban.

-Azóta én sem néztem meg azt a döntőt, pedig könnyen elérhető a világhálón. Örömteli, hogy ott lehettem, ugyanakkor fájó, hogy nem sikerült nyernünk, pedig végig magabiztosan vezettünk. Az volt az első világversenyem, sok lehetőséget kaptam a vb-n, azonnal a döntőig meneteltünk. Szörnyű volt elveszíteni a finálét, ráadásul rengeteg honfitárs előtt, akik elképesztő hangulatot teremtettek, gyakorlatilag hazai pályán játszottunk a horvát fővárosban. Az ellenfelet rutinos játékosok alkották, én viszont rutintalan voltam, a gallok erre rá is játszottak, piros lappal idő előtt el kellett hagynom a játékteret, a ráadásban már nem tudtam segíteni. Akkor nagyon fájt az arany elvesztése, ma már nagy öröm, hogy vb-döntő szerepelhettem.

Sportolói pályafutása után is maradt a kézilabdában, gyerekekkel dolgozik azóta, az utóbbi években pedig tévés szakkomentátorként is tevékenykedik. Gyakran találkozik régi csapattársakkal, riválisokkal, edzőkkel.

-Jönnek elő az emlékek, amikor összefutok a régi barátokkal, mindig beszélgetünk, annak idején mit csináltunk jól, hogy klubszinten mindent megnyertünk a Dunaferr csapatával, illetve mit csináltunk rosszul, amikor nem sikerült diadalmaskodnunk. A játékosként szerzett tapasztalatokat igyekszünk átadni a kölyökcsapatokban. Jó szívvel gondolok vissza a húsz éves karrieremre, nem maradt bennem hiányérzet. Nekem későn indult a pályafutásom, meg kellett dolgoznom mindenért. Az érettségi után kerültem Tatabányáról egy sokkal nagyobb klubhoz, a KEK-győztes Dunaferrhez. Sportoló családból származom, apukám focizott, majd edző lett, hosszú éveket töltött pályaedzőként az NB I-ben, anyukám kézizett, de alig túl a húszon abbahagyta. Laurencz László volt az edzője, aki később irányított engem is. Tatabányán komolyan vettük a sportot, szerettem csinálni, de akkoriban nem gondoltam arra, hogy a legjobb magyar csapatban szerepelek, sőt, a világ legjobb klubcsapatát mi alkotjuk majd. Hívott a Vasas is, de a főváros nem vonzott, Dunaújváros mellett az is szólt, hogy hasonló volt a lélekszám, mint Tatabányán, az élet is, munkásváros, ott a bánya, itt a vasmű, ráadásul mindkét helyen szerették és szeretik a sportot. Továbbá két település nincs is annyira messze egymástól. Amikor megjött az újvárosiak ajánlata, Pergel István invitált, én meditáltam, de a szüleim mondták, vágjak bele, mert ez számomra nagy lehetőség, az NB I/B után a legmagasabb osztályban folytathatom, egy szisztematikusan építkező csapatban. Gördülékeny volt minden, akkor már sztárok alkották ezt a csapatot, nagyon jól fogadtak, nem is kívánhattam volna jobb közösséget. Balogh Beát, Sávolt Erikát jól ismertem, itt volt már Siti Bea, Mátyás Auguszta, de még sorolhatnám a neveket. A jelentős korkülönbség ellenére Kocsis Böbe végig rendkívül barátságos volt velem, nagyon sokat segített a beilleszkedésben. A friss KEK-győzteshez érkeztem 1995 nyarán, hasonlóan az átlövő Bojana Radulovicshoz, akivel nagy csaták részesei voltunk klubszinten és a válogatottban is. Nyertünk EHF-kupát, Bajnokok Ligáját és Európai Szuperkupát. Később is vívtunk még döntőket a nemzetközi porondon, de ismételni már nem tudtunk. Az 1999-ben, a Krim Ljubljana ellen vívott, az újvárosi jégcsarnokban megnyert BL-döntő örökké emlékezetes marad, elképesztő hangulat, telt ház. A folytatásban mindig azért küzdöttünk év közben, hogy a szezon végén visszatérhessünk a jégcsarnokba, ahova nagyságrendekkel többen fértek be, mint a mi otthonunkba.

Klubszinten szinte elért mindent, azonban a nemzeti együttessel bár ott volt a világ élvonalában, nyerni nem tudott. A 2000-ben, Sydneyben ezüstéremmel végződő olimpia előtt már edzett a Mocsai Lajos vezette együttessel, de nem került az utazó keretbe.

-A szövetségi kapitány mondta is, hogy az elkövetkező években számol elem, ami be is következett. Az ausztráliai ötkarikás játékokon érthetően nem voltam a keretben, rutintalannak számítottam, akkor kezdtem bekerülni a dunaújvárosi csapatba, tehetségként kezeltek, de arra nem voltam kész, hogy a világ egyik legjobb válogatottját irányítsam. Az olimpia után következő, romániai Eb-t megnyerték a mieink, érthetően még oda sem utaztam, aztán sérülés miatt maradtam le következő világversenyről. Aztán 2003-ban jött el az én időm, irányítóként és átlövőként is bevethető voltam, én az előbbi poszton éreztem magam otthonosabban. Irányítóként kezdtem, kényszerből lettem átlövő is, 26 évesen vetettek be. Akkor számomra már mindegy volt, hol számít rám a szakvezető, csak stabil tagja legyek a nemzeti együttesnek, utazzak a világversenyekre, ami meg is valósult. Két olimpián jutottam szóhoz, 2004-ben, Athénben, valamint 2008-ban, Pekingben, sajnos elmaradtunk a várakozástól. Világbajnokságról van ezüst és bronzérmem, Eb-ről pedig egy bronz, Budapesten szereztük, 2004 decemberében. Amikor befejeztem, 38 éves voltam, klubszinten, Újvárosban megéltem elképesztő magasságokat és hatalmas mélységeket, játszottam nagyon gazdag és nagyon szegély klubban. Volt, hogy mindenre volt pénz az ezredfordulón, egy évtizeddel később pedig óriási harcot vívtunk az életben maradásért. Nagy öröm, hogy sikerült. Bár voltak nagyon nehéz évek, a lányok végül nem jutottak a fiúk sorsára, ma is van élvonalbeli, női kézilabda a városban.