Van min vitatkozni: a klímaváltozás (2.)

Dunaújváros - A francia tudós megfigyelte, hogy egy „hűlő gömb megszilárduló felszíne hőszigetelő takaróvá dermed, és ez jelentősen lelassítja a hőleadást.” Kiszámította, mit jelenthet ez a Föld esetében, de olyan nagy számot kapott (százmillió év), hogy nem merte publikálni, inkább megsemmisítette a feljegyzéseit. (Sajnos, nem mindenki jár el ilyen óvatosan a kutatási eredményeivel!) 

Az üvegházhatást körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy napsütésben bezárt ablakú autót, amelynek belseje a külső hőmérséklet ellenére is felmelegszik. Az üvegházhatás egyáltalán nem káros dolog, hiszen nélküle nem lenne élet a Földön! Az átlaghőmérséklet –50 fok körül lenne, és az óceánok is befagynának. Nem kell tehát ellenségként tekinteni rá! 

A jelenséget a légkörben lévő üveggázhatásúnak elnevezett gázok idézik elő: a vízgőz, a szén-dioxid (CO2), az ózon, a metán és dinitrogén-oxid. A természetes üvegháztartás kétharmadáért a vízgőz felelős, a szén-dioxid kb. húsz százalékban, a maradékon osztozik az összes többi üvegházhatású gáz. Ha ez így van, akkor miért halljuk úton-útfélen, hogy csökkenteni kell a kibocsátásukat? A történet onnan indult, hogy egy 1903-ban kémiai Nobel-díjjal kitüntetett svéd tudós, Svante Arrhenius hangot adott annak a feltevésének, miszerint a szén-dioxid jelentős légköri koncentrációja hatással lehet az éghajlatra, esetleg a jégkorszakok kialakulására is. 

A nézet azóta is foglalkoztatja a kutatókat, és a számtalan klímabefolyásoló tényező közül jobb híján a CO2-t nevezték ki bűnbaknak. Érdekes, hogy Greta Thunberg, a cuki klímaaktivista kislány, aki klímaszorongása hatására péntekenként tüntetni kezdett a svéd parlament előtt a globális felmelegedés ellen, Arrhenius oldalági leszármazottja. Persze erről a tudós üknagybácsi semmit sem tehet. Annál többet tehet viszont az ENSZ 1992-es Éghajlatváltozási Keretegyezménye, amelyben a következő definíció olvasható: „Éghajlatváltozás: jelenti az éghajlat megváltozását, ami közvetlenül vagy közvetve a globális légkör összetételét módosító emberi tevékenységnek tudható be, és ami (…) természetes éghajlati változékonyságon túli járulékos változásként jelentkezik”. 

Ezzel kezdődött a CO2-kibocsátás bűnbakként való megjelenítése a klímaváltozás jelenkori, inkompetens irodalmában. 
A kompetens szakirodalom ugyanis vagy sokkal óvatosabban, vagy tudományos érvekkel alátámasztva ad magyarázatot a különböző éghajlati jelenségekre. Kompetensnek tekinthetjük pl. a sarkvidéki jégfúrásokból vett minták vizsgálati eredményeiről tudósító paleoklimatológiai cikkeket. Ezekből tudjuk, hogy „az egykori légköri CO2-koncentráció bármikor lehetett akkora (sőt magasabb), mint a feltüntetett jelenlegi szint.” Az „egykori” kifejezés itt több száz ezer éves időtávot jelent, ugyanis, a jégbe zárt buborékok a földi légkör több százezer évvel ezelőtti kémiai összetételét őrizték meg. 
A második mérföldkő a 2015-ben aláírt Párizsi megállapodás, amely a globális felmelegedés megakadályozása érdekében az ipari forradalom előtti időszak átlaghőmérsékletének elérését célozta meg. A megállapodók a mainál legalább másfél Celsius-fokkal alacsonyabb szintre szeretnék leszállítani a felmelegedés állítólagos tendenciáját. A brüsszeli klímacél még ennél is keményebb feltételeket állított fel azzal, hogy minden olyan energiaforrástól meg kell szabadulni, ami CO2-kibocsátással jár. 

A tudósok sem mind értenek egyet ezzel a célkitűzéssel, de sajnos főleg csak egymással osztják meg ismereteiket, a tömegsajtóban ezekről ritkán lehet olvasni. Reményi Károly akadémikus például évek óta próbálja cikkeivel, előadásaival bizonyítani, hogy a szén-dioxid hatását felnagyítva, jelentősen eltúlozva ismertetik a hozzá nem értők. Folyamatosan hangoztatja, hogy a fizika, a kémia, az energetika, termodinamika szabályait nem szabad figyelmen kívül hagyni, sem önkényesen alkalmazni a sok paraméterrel dolgozó modellek előállítása során. 

Éppen 20 éve jelent meg Ónodi Tibor olajmérnök –egyébként OMBKE-tag – klímakérdést tudományosan megközelítő, azóta sem cáfolt, de nagyobb nyilvánosságot sem kapott cikke, amelyben számításokkal alátámasztva kritizál tényként beállított nézeteket. „Az utóbbi száz év statisztikai adatai alapján még az is kétségbe vonható, hogy létezik-e egyáltalán a globális felmelegedés. 

A jelenlegi, sőt, a száz évvel korábbi adatokban is túlteng a sűrűn lakott területekre vonatkozó adathalmaz, ­hiányos az alig felfedezett területek statisztikája. (…). A legutóbbi száz év adataiból nem következik sem felmelegedés, sem lehűlés.” Megkérdőjelezi a nagy tömegű számítógépes adathalmaz alapján előállított modellekből levont törvényszerűségeket, mert önkényes a modellezéshez betáplált adatok kiválasztása. 
Miskolczi Ferenc, a NASA légkörfizikusa, Az éghajlat önszabályozása című könyvében hat évtizednyi mérés alapján állapította meg, hogy „a szén-dioxid nincs hatással sem az üvegházhatásra, sem a bolygó hőmérsékletére.” 

A nagy ijesztgetés kezdetén, vagyis a 2000-es évek elején a felmelegedés üteme mindössze 0,05 Celsius-fok volt, ez is egy erősebb el Nino jelenséget követően. Az el Nino, a déli féltekén karácsony táján, 6-7 évenként megszokott dolog, erről 1576 óta vannak adatok. Nem kell tehát megijedni, nem CO2, nem is a globális felmelegedés okozza! 1950 és 2012 között csupán 0,12 fok volt a növekedés. 

Ebben a 60 évben már benne vannak az antropogén tényezők, vagyis az ember okozta ártalmak, az ipar, a közlekedés általi megemelkedett kibocsátás is! A természeti katasztrófák száma szintén növekedést mutat ebben a pár évtizedben, de erről legalább tudjuk, hogy „emberi tevékenység következménye”, mivel több ország kapcsolódott be a jelentési hálózatba és jelentősen fejlődött a kommunikáció. 

Ugyanez tapasztalható a földrengések számának alakulásánál is. Jobb a technika, jobb az érzékelés, több a jelentés. Ez is az emberi tevékenység eredménye! Szakértői körben felvetődik, hogy lényegében a gyakorlati környezetvédelem és a politikai hátterű klímavédelem szemben áll egymással. 
„A természeti erőforrás-felhasználásban a skála a mohóságtól a humanista mértékletességen át a reménytelenségre (önfeladásra) való rábeszélésig terjed” – állapította meg egy írásában Szarka László Csaba akadémikus. Érdemes, sőt, szükséges vitatkozni róla!