A város napi fogyasztása nyári időszakban 16 ezer köbméter

Dunaújváros - A múlt század 50-es éveinek első felében nyaranta többször is alaposan befűtött az időjárás. 1950-ben például már tavasz közepén indult a nyári szezon, április 21-én Orosházán már 31 fokot mértek. A nyári csúcsot pedig Csongrádon regisztrálták: 41,6 fok volt július elején. 
A 50-es évek második fele már kiegyenlítettebb időjárást hozott. A Sztálinvárosi Hírlap 1958. július 15-én megjelent a Védekezés a kánikula ellen című írása nem éppen az önfeledt strandolásról szólt: 

„Ezelőtt két héttel húsznál több fiatal sztálinvárosi középiskolás vágott neki a Hanságnak. A sztálinvárosi fiatalok a KISZ Központi Bizottság felhívására indultak Győr megyébe, hogy az évszázados hansági mocsarakat elhódítsák a természettől. A fiúk vasárnap érkeztek haza lebarnulva, megerősödve, rengeteg élménnyel. A horvátkimlei táborban, ahol laktak, még 400 középiskolás talált ideiglenes otthonra.” 
Szintén e lapszámban „Micsoda meleg!” címmel jelent meg egy kánikulaértékelő kis vélemény, amelyben a szerző kifejtette: „A városi ember bőre általában nem bírja úgy a napsütést, mint a parasztoké. Ezért van az, hogy könnyen eltúlozza a dolgot, és mindjárt azt mondja: „Trópusi hőség...” Meg hogy: „Ilyen még nem volt soha...” Pedig a történelem és a meteorológia mást mutat. Aki jártas benne, az tudja, hogy voltak nyarak (például 627-ben, vagy 1793-ban), amikor olyan iszonyú hőség árasztotta el a Földet, hogy a források kiapadtak, a folyók kiszáradtak, a halak elpusztultak, a termés elperzselődött, a gyümölcs megaszalódott, a hús megrohadt, az emberek holtan rogytak össze, eső nem esett, a vendéglőket bezárták, mert ahogy a rossz nyelvek pletykálták, nem volt víz, amellyel a bort fel lehetett volna hígítani...” 

Ha már víz. Kánikula idején rendre téma volt a város ivóvízfogyasztása. 
A Dunaújvárosi Hírlap 1966. július 12-én megjelent riportjából kiderült, hogy helyi Víz- és Csatornaművek számára minden köbméter ivóvíz kitermelése 1 forint 10 fillérbe került. A város napi fogyasztása nyári időszakban 16 ezer köbméter volt, ez lakásonként akkor 5-600 liter vizet jelentett. 
A hűsítők sorában mindig is kiemelt helyet foglalt el a fagylalt. 
„De jó lenne egy kis fagylalt! – sóhajtanak fel néha a Sütőipari Vállalat ostyasütő üzemében az asszonyok, akik a negyvenöt fokos hőségben 100-110 mázsa fagylalttölcsért sütnek havonta. A legnehezebb poszton kétségkívül a sütőasszonyok állnak, ők a legnagyobb kánikulában sem húzódnak távolabb a forró sütőktől, mert a fagylalttölcsér kényes áru, néhány másodperc alatt selejtté éghet. Ilyen persze ritkán fordul elő, de arról, hogy kedves vevő ilyenekkel – továbbá törött, lyukas, vagy nyersebbre sikerült tölcsérekkel egyáltalán ne találkozzon, arról a csomagolók gondoskodnak. Ez a munkakör ugyan éberséget és villámgyors ujjakat kíván, de gyakran a jó kondíció sem hátrány” – számolt be a nyári aktualitások között a tölcsérkészítés rejtelmeiről a Hírlap 1973 júliusában. 

A lap arról is hírt adott, hogy a vasmű dolgozói mennyi szódavizet fogyasztanak hőség idején. 
„Dunai Vasmű. Több mint húsz szikvízautomata, több mint ezer szódásballon, négy töltőállomással, amelyek egyenként 800 liter szódavizet állítanak elő óránként: a gyáróriás 13 ezer dolgozója háromnegyed millió liter szódavizet ivott meg a második negyedévben. 
A 2000-es évek elejétől egyre többször panaszkodtak a gazdák az aszályra. 

„Szenvednek a növények. Ilyenre, hogy a kukorica víztartalma augusztus közepére húsz-huszonkét százalékosra csökkenjen, nem emlékeznek még az idős gazdák sem. Az érettségi állapot sajnos lehangoló, és ezt látni mindenhol a környéken, akár Dunaújváros, akár Előszállás, akár Ercsi határában járunk. Nem hatott a gyomirtószer, a csövek aprók maradtak, mindez a hihetetlen aszály következménye” – volt olvasható a Dunaújvárosi Hírlap 2000. augusztus 18-án megjelent számában.