Hullócsillag a hálóban

Álmosan vártam az indulást a gyomromnál is jobban remegő csónakban. Nem emlékszem, hogy pontosan mikor – talán még éjfél előtt –, de elhagytuk a kikötőt. Ha tudtam volna, mi vár ránk, sokkal izgatottabban ültem volna a deszkán, így inkább csak hervadtan görnyedeztem. A Déli Hal egyik csillaga volt az egyetlen támpont; mint kátyús úton robogó buszon a fogantyú, úgy szolgálta tekintetem megkapaszkodását, nélküle bizonyosan bepiszkítottam volna a nyár végi szél verte hullámok hátán hánykolódó teknő padlózatát.

Egy tágas, védett öbölbe értünk, ahol végre engedett émelygésem szorítása. A víz kisimult, a ragyogást az égboltra borult sötét lepel alól ezernyi tűszúrás eresztette át. Leállt a motor, némán siklottunk, és hunyorogva bámultuk, ahogy a lebegő olajos feketeségbe vakító árkot szánt a csónakorr lámpájának fénye. Rövidesen egy ütött-kopott sárga bója bukkant fel előttünk. A kapitány egy kampós végű rúddal a bója alá nyúlt, és elkapott egy vaskos kötelet. Felhúzta és a kezembe nyomta. A dolgom az volt, hogy teljes erőmből húznom kell. Lehorgonyoztunk, és húztam, ahogy csak bírtam, de nem mozdult. A kapitány ábrázata eleinte csalódottságot, majd további erőlködésemet szemlélve már haragot is tükrözött. Hebegtem, hogy sajnos elakadhatott a háló. A kapitány átvette a kötelet, húzta, rángatta, tépte, de a kötél nem engedett. A meglepettségtől szokatlanul tágra nyílt tekintete összeakadt az enyémmel, egy alig látható biccentéssel jelzett, hogy álljak be mögé, meghúzzuk ketten. A manőver veszélyes volt, ha a túlságosan megbillentett csónak visszatáncol, könnyen vízbe lehet esni, és ha valaki éjszaka belegabalyodik egy súlyozott perlon eresztőhálóba, akkor nem sok esélye van, hogy élve kiszabaduljon.

Teljes erőnkből nekifeszültünk, de egy centit sem moccant. Csak ültünk a csónakban, a kapitány úgy nézett rám, mintha engem okolna a történtekért, mintha balszerencsét hoztam volna a fejére. Voltam már vele kint többször, elég csenevész fogásunk volt mindannyiszor, való igaz. Ezzel együtt igazságtalannak véltem a ki nem mondott vádat, de nem is volt időm tovább morfondírozni ezen, mert a kapitány rövid kotorászás után felhúzott a fejére egy búvárszemüveget. Elborzadva figyeltem, ahogy a csónak szélére ül, hanyatt veti magát és becsobban. Szerettem volna utánanyúlni, megragadni a karját, megmenteni a biztos vízbefúlástól, de elkéstem, eltompult agyam már csak a test felett összekapaszkodó burványok örvénylő táncát észlelte.

Óráknak tűnő percekkel később, jó húsz méterrel odébb bukkant fel. Azonnal odaeveztem hozzá, megkapaszkodott a csónak szélében és behúzta magát. Elnyúlt a csónak aljában. Felém nyújtotta a búvárszemüveget, én pedig értetlenül bámultam vissza rá. Határozott, de játékos hangon utasított, hogy fogjam meg a szemüveget, és a csónak mellett merüljek egyenesen alá. Akartam kérdezni, hogy mit fogok látni a vaksötétben, de viselkedése annyira meglepett, hogy zavaromban inkább szót fogadtam.

Ahogy úsztam lefelé, egyszer csak egy halvány fényes folt jelent meg a mélyben. Egy pillanatra azt hittem, hogy megszédültem, és megint a Déli Hal szemét látom pislákolni a fenti messzeségben, de ahogy haladtam, úgy duzzadt a folt kis labdává, majd egyre nagyobb gömbbé, addig, amíg inkább megálltam, nehogy elnyeljen. Jól látszott, hogy a háló kellős közepén tündökölt.

Feljöttem a csónak mellé. Kidugtam a fejem a vízből, és levegőért kapkodva, ordítva kérdeztem a kapitányt, hogy mi a csoda ez? Hullócsillag – felelte és mosolygott.

Vezető képünk illusztráció.