Búcsúzás táviratilag

A hírközlés modern technikája a vasúti közlekedés forradalmának oldalvizén indult el, de még annál is gyorsabban fejlődött. Az első elektromos távíróvonalak az 1830-as években épültek Angliában és Amerikában, de a gyakorlati alkalmazás igazán csak Morse 1844-ben bemutatott találmányának köszönhetően kezdődött meg. Magyarországon 1847 karácsonyának másnapján, Bécs és Pozsony között továbbították az első táviratot. 1850-ben már Pestet is összekötötték a birodalmi fővárossal. Eleinte csak hivatalos táviratokat továbbítottak a távírdák, de hamarosan megnyitották azokat a magánforgalom előtt is. A távirat azonban elsősorban az üzleti világhoz és az államigazgatáshoz kötődött. A privát szférában a távirat érkezése többnyire baljóslatú esemény volt: leginkább a ­rossz hírek, halál­esetek, családi tragédiák hírhozójaként jelent meg, vagyis nem sok jót jelentett egy ideig, ha táviratot kapott az emberfia – írja a mindennapoktortenete.blog.hu.

A hivatalos, államközi táviratok küldése is rendszeres volt egy időben, és nemcsak titkosak, hanem olyanok is, amelyeket a nagy nyilvánosságnak szántak. Az idősebbek biztos emlékeznek arra, hogy még a nyolcvanas években is nagy divat volt a népi demokráciák között a táviratváltás. Emlékszem arra, amikor 1986-ban pont akkor voltam Erdélyben, amikor a Kárpátok Géniusza, Nicolae Ceausescu születésnapját ünnepelte, az újságok tele voltak a gratuláló táviratokkal. Persze nemcsak a romániai gyárak, üzemek, szocialista brigádok, iskolák küldték el a jókívánságaikat, hanem az egész világból érkeztek az üdvözlések. Esküszöm, még olyan országból is, amelyet azóta sem találtam meg semmilyen térképen, vagy földrajzi lexikonban. (Hamar rájöttem, az ország, ahonnan a távirat érkezett ugyanolyan kitaláció volt, mint a hatalmas romániai jólét.)

Persze nekünk is megvolt a magunk Ceausescuja, csak néhány évtizeddel korábban, Rákosi Mátyás személyében. Ő is nagy táviratküldő és fogadó ember volt. A hatvanadik születésnapjára egyenesen Észak-Koreából, akkor szigorúan Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak hívták, és baráti országnak számított. A távirat megfogalmazása, majdhogynem Janus Pannonius-i.

„A Koreai Munkapárt Központi Bizottsága forró baráti üdvözletét küldi Önnek 60. születésnapja alkalmából. Ön egész felbecsülhetetlen, nagyszerű munkásságát a proletariátus ügyének, a szocializmus felépítésének szentelte. Az az önzetlen, testvéri segítség, amelyet Ön, tisztelt főtitkár elvtárs, és az egész magyar nép a harcoló koreai népnek nyújtott, döntő győzelemre lelkesít bennünket a haladó emberiség közös ellensége, az amerikai–angol imperializmus ellen vívott harcban. A Koreai Munkapárt Központi Bizottsága a legnagyobb sikereket kívánja a magyar népnek s vezető erejének, a Magyar Dolgozók Pártjának a szocializmus felépítéséért és a világ békéjének megvédéséért vívott harcához, amelyet a nagy Sztálin vezette nemzetközi béketábor soraiban folytat. Önnek, tisztelt főtitkár elvtárs, még hosszú évekig tartó jó egészséget kívánunk.” (Ilyen és hasonló táviratokból újságokat töltöttek meg annak idején.)

Na, ennyit a hivatali ügyekről, mert nem ezek voltak a klasszikus értelemben vett táviratok. Az idők során levéltáviratot is lehetett küldeni, ezt már megtehette a dolgozó nép is. Mindenféle fontos üzenetek mentek ilyenkor. Egyszer egy bogácsi nyári táborból én is küldtem egyet haza, amelynek lényege az volt, hogy küldjenek pénzt, mert elfogyott.

No, de az igazi kultúrája, és ezt a szó szoros értelmében gondolom, a dísztáviratnak volt. Szinte kötelezőnek számított egy-egy jeles nap, esemény alkalmával dísztáviratot küldeni. Egy elmaradt dísztávirat barátságokat, családi kapcsolatokat zúzott szét, ideiglenesen bizonyosan. (De ugyanez volt érvényes a képeslapra is.) Szóval dísztávirat! Legyen az névnap, születésnap, gyermekáldás, esküvő, új év, karácsony, házassági évforduló, nőnap, anyák napja, ballagás és még sorolhatnánk, dísztáviratot kellett küldeni. Nem az, hogy illett, hanem kellett. (Nagy forgalmat bonyolított le a Magyar Posta a gyásztáviratokból is, de ebben az írásban erre a „műfajra” nem térnénk ki.)

Maguk a táviratok borítói nem voltak túl fantáziadúsak, általában valamilyen virág, a legtöbb esetben rózsa, szegfű, vagy tulipán, esetleg valamilyen tavaszi virágcsokor volt látható. Voltak sablon szövegek is, amelyekből választani lehetett a postán. Bár ezek a szövegek általában kimerültek abban, hogy „Gratulálunk, keresztanyuék”, vagy Sok boldogságot, a Kovács család. Volt olyan új évi dísztávirat, amelyen csak ennyi volt: BUÉK, majd a feladó neve.

Persze mindenki kénye-kedve szerint fogalmazhatta meg üzenetét, jókívánságait, de annak bizony megvolt a maga nem kis ára, mivel szavanként kellett fizetni a távirat tartalmáért. (Ma sem olcsó mulatság dísztáviratot feladni – április 30-ig még lehet – háromezer forint alatt nem nagyon lehet megúszni.)

Nemcsak a dísztáviratok küldésének, hanem annak megőrzésének, sőt, gyűjtésének is nagy hagyománya volt. Általában a konyhaszekrény üveges részébe voltak betűzve, ezek voltak a közelmúltbeliek, a konyhaasztalon pedig a legfrissebbek sorakoztak. És persze volt olyan fiók, ahol a régmúlt családi jókívánságait őrizték.

Apámnak is mániája volt a táviratküldés, de ő sima levéltáviratot postázott. Az utolsót olyan tizenöt éve, körülbelül negyvenévesen kaptam tőle, és írásunk elején említettük, levéltáviratot kapni, nem számított jó jelnek. Amikor megkaptam ezt a táviratot, nekem is összeszorult a gyomrom, kibontottam, és csak ennyi szerepelt benne: Boldog gyereknapot!

A táviratnak most pedig csak annyit üzenhetünk: Nyugodj békében!

Volt időszak, amikor a jeles napokon szinte kötelező volt a rokonoknak, a jó barátoknak dísztáviratot küldeni

Fotó: SzZsE

Távirat az ország másik végébe

Egykor úgy gondoltuk, hogy az ország vagy a világ távoli szegletébe eljuttatni kívánt üzenet legbiztosabb formája egy távirat. Fiatalabb koromban, közel három évtizede egy országszéli kis településen tartózkodtam. Tudta ezt természetesen az akkori főnököm is. Abban az időben még a vonalas telefonvonalak „kiutalására” is előjegyzés volt, mint egykoron a személygépkocsikra, nemhogy mobiltelefon, SMS, MMS, e-mail, Facebook és a közösségi média egyéb „mutációi” lettek volna. Érkezett is a távirat – jól megérdemelt szabadságom kellős közepén – azzal a rövidke „tartalommal”, hogy hívjam fel telefonon. Nos, mint ahogy írtam, se telefon, se semmi, elballagtam hát a postára, és onnan csörögtem fel drága főnökömet, aki megköszönve a visszahívást, mindössze egy iratot keresett rajtam, aminek fellelhetőségét ezen a „forródróton” meg is adtam neki. Mára a távirat ideje lejárt. Nem mintha olyan sokat spórolna ezen a posta, de ezzel egy korszak véget ért. Átvette a helyét már jó ideje korunk info cunamijának platformja, a közösségi média.

Várkonyi Zsolt