Egy szúrás

Megszúrtak. A Nagyvárad tértől nem messze, este. Bal oldalról jött a döfés, nem ért teljesen váratlanul. Fájdalmatlan volt, könnyed, elegáns. Másnap ugyan sajgott egy kicsit, szóra sem érdemes. Három hét múlva az eset megismétlődik, ha arra járok, márpedig kísértem a sorsot, ott leszek.

Rágódtam, hogy mi köze ennek a sorshoz? Pont annyira lényegtelen kérdés, mint amennyire értelmetlen az ok-okozatok beláthatatlan homályba vezető láncát imáról imára, miséről misére rózsafüzér szemeiként tapogatni, morzsolgatni. Hiszen, ha a kínai piacokon nem lett volna keresett portéka a denevér vagy kígyó, béka – kinek, mi tetszik, hite szerint –, akkor engem a minap, este a Nagyvárad tértől nem messze a szúrás bizonyosan váratlanul ért volna. Valahogy így. Persze, ha a kisgömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

De kirepedt. Azért csak folytatom.

Előre elképzeltem, hogy a Nagyvárad téri esemény miatt mutáns, meddő férfi leszek, mindennapjaimról megtudják a kínai vagy amerikai, esetleg orosz hatóságok – kinek mi tetszik, hite szerint –, amit én sem tudok. Nem mintha lennének még személyes titkok, úgy általában. Tulajdonképpen nem is én képzeltem el, mások képzelték el helyettem. Aztán szájról szájra terjedt, mint a népmese. Inkább, mint egy vírus. Túltettem magam rajta, csodákra képes az elfogadás.

Pár szó még a szúrásról. Nem fogtak le, nem kellett. Önkéntes a dolog. Voltak katonák, elvégre háború van, mondták már oly sokan. Nem lőttek, de harcoltak. Most így harcolnak ők is. Csatatér nélkül sem kevésbé férfias a küzdelem, a tét: élet-halál. A csatatér most itt van, a vállamban.

Voltak orvosok, nővérek, lila és kék ruhát viseltek, már ha ez számít, a szemnek jólesett mindenesetre. Nem tudtam, hogy az orvos a lila, a nővér a kék, vagy fordítva, ez nem számított. Kérdeztek, válaszoltam, nem kérdeztem, nem válaszoltak.

Voltak mások is, akiket megszúrtak, ők sem ellenkeztek, akarták, mondtam, így megy. Sok feltűrt ujjú ing, blúz, pulóver alatt sok kis vattacsomócska. Sok apró vérpötty.

Kissé odébb zúgó hang. Lélegeztetőgép. Nem hallom, de tudom, hogy ott van. Lila és kék ruhák, álmatlan éjszakák.

Már-már úgy tűnhet, soha nincs vége a dolgoknak, de úgyis vége van. Valahogyan mindig vége van – mondják a bölcsek –, a dolgok már csak ilyen tünékeny tünemények.

Mi lesz ezután? – kérdeztem magamtól egyik reggel a nyomasztó szürkéből egyetlen éj alatt fehérré nemesedő tájba bámulva. Kifehéredik majd a világ? Egyetlen éj alatt? Eljön majd az eget rengető, romantikus felszabadulás vagy lassanként elemésztődik a gonosz, hogy aztán érdektelenségbe fulladjon a történetem? Meglátjuk – feleltem, és megsimogattam a sebhelyem.

Vezető képünk illusztráció.