Az űrverseny története – Először ember a Holdon

Az első lépések

1957. október 4-én lőtték fel Bajkonurból a világ első műholdját, a Szputnyik–1-et. A másodikra sem kellett sokat várni, Lajka kutya november harmadikán jutott ki az űrbe a Szputnyik-2 fedélzetén. Az amerikai kormány nem tűrhette tétlenül a szovjetek győzelmét, ezért Eisenhower elnök megalapította a NASA-t, és meghirdette az űrversenyt. De ezután jött még az amerikaiak számára a feketeleves. 1961. április 12-én Jurij Gagarin a Vosztok–1 fedélzetén startolt az űrbe, és egy Föld körüli fordulatot megtéve az első űrben járt ember lett. Később az első szimultán űrrepülés is szovjet elsőbbséget hozott, a Vosztok–3 és a Vosztok–4 fedélzetén Andrijan Nyikolajev és Pavel Popovics öt kilométerre közelítették meg egymást. Az első női űrhajós is a verseny jegyében startolt: Valentyina Tyereskova a Vosztok–6-on repült 1963. június 16-án. Az első űrsétát 1965. március 18-án tette meg Alekszej Leonov.

Persze az amerikaiak mindig a szovjetek nyomában voltak, de ahogy sportnyelven mondani szokás, csak futottak az eredmény után. Így volt ez Leonov űrsétája esetében is, amikor három hónapos előnnyel utasította maga mögé Edward White amerikai űrhajóst, aki a Gemini–4 űrhajón teljesítette ugyanezt.

Oda és vissza

Az Egyesült Államokban Gagarin űrrepülése után döntöttek arról, hogy embert küldenek a Holdra. 1961-ben John F. Kennedy került a Fehér Házba. Elnöki beiktatása után néhány hónappal, május 25-i kongresszusi beszédében bejelentette a célt: az Egyesült Államok az évtized végéig embert küld a Holdra, és biztonságban vissza is hozza onnan. A holdprogram meghirdetésének igazán emlékezetes beszéde 1962. szeptember 12-én hangzott el a texasi Houstonban, a Rice Egyetemen. Az elnök itt beszélt a részletekről, és bejelentette, Houston lesz a Holdprogram központja.

A holdra szállást az Apollo-program (az Apolló-program előtt volt a Mercury és a Gemini) készítette elő, ami katasztrofálisan kezdődött, mivel az indítás előtti, földi tesztelések során az Apollo–1 kabinjában tűz ütött ki, és az ott tartózkodó három űrhajós, Virgil Grissom, Edward White és Roger Chaffee bent égett. A tűz közvetlen kiváltó okát sosem állapították meg.

A holdra szállást megelőzően az Apollo–4 és 6 repült ember nélkül, majd tizenegy (Apollo–7-től 17-ig) emberrel, ebből hat sikeresen szállt le a Holdra. Az utolsó Apollo űrhajó az Apollo-Szojuz űrprogramban vett részt, amikor 1975-ben Föld körüli pályán összekapcsolódott az amerikai Apollo–18 és a szovjet Szojuz–19 űrhajó. Ez volt az első kísérleti nemzetközi űrállomás, amelynek fedélzetén két szovjet és három amerikai űrhajós két napig dolgozott. Az Apollo és a Szojuz közös repülése egyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti űrverseny jelképes lezárását is jelentette.

De idáig még nagyon hosszú út vezetett

Nézzük az első holdra szállást, az Apollo–11 kalandját. Kezdjük az űrhajó személyzetével: Neil Armstrong, Michael Collins és Edwin „Buzz” Aldrin kelt útra, a tartalék személyzetet James Lovell, William Anders és Fred Haise alkotta.

1969. július 16-án több mint egymillió ember gyűlt össze a floridai Cape Kennedyn. Még a szovjetek is – akik a hold­kutatás versenyében most éppen lemaradtak –, hat hadi­hajót küldtek a helyszínre, hogy figyelemmel kísérhessék az indulást. A világon 600 millió tévénéző élhette át a visszaszámlálás különleges pillanatait. Amikor már csak az utolsó másodpercek voltak hátra, beindították az óriási Saturn V hordozórakéta első, vagyis legalsó fokozatának hajtóműveit. (A rakéta kifejlesztője Wernher von Braun volt, aki a második világháború alatt a náci Németország rakétaprogramjának, a V–2 építésének volt a vezetője.)

Az ég felé

Ezután közép-európai idő szerint 14.32-kor a hordozórakéta az ég felé emelkedett. Az első pillanatban feszült csend uralta a teret, majd amikor a rakéta tűzcsóvája szinte elvakította az emberek szemét, hirtelen hatalmas öröm­ujjongásban tört ki a tömeg.

Egészen fönt, a rakéta csúcsán, a parancsnoki kabinban − más néven az anyaűrhajóban – ült a három űrhajós: Neil Armstrong, Edwin Aldrin és Michael Collins. Két perc és negyvenkét másodperc múlva begyújtott a második fokozat, kilenc perccel később pedig az űrhajót a harmadik fokozat már a Föld körüli pályára állította, és az űrhajósok, megszabadulva a nyomás alól, élvezhették a súlytalansági állapotot.

Három órával később a harmadik fokozat hajtóműve újra beindult, hogy az Apollo–11 legénységét a Hold irányába indítsa el. 15 ezer kilométer távolságban a Földtől az űrhajóról levált a harmadik fokozat, és az űrhajó az orrára vette a holdkompot. Három nappal később az űrhajó megkerülte a Holdat.

Július 20-án Armstrong és Aldrin átszállt a holdkompba, és lekapcsolták azt az anyaűrhajóról. Egy órával azután megkezdődött a holdra szállás. Miközben az űrhajó 110 kilométer magasságban a Hold körül keringett, Armstrong és Aldrin begyújtották az Eagle nevű holdkomp hajtóművét. Röviddel a landolás előtt Armstrong kikapcsolta az automata vezérlőt, hogy kézi vezérléssel irányíthassa a kompot az alkalmas helyre. De a landolás nem volt feszültségmentes, az utolsó pillanatokra is maradt izgalom bőven. A leszállás körzetének sík terepet szemeltek ki, mégpedig egy, a Hold egyenlítőjéhez közeli alföldet, a Mare Tranquilitatist, azaz a Nyugalom Tengerét. Csakhogy a Földről nem láthatták azokat a felszínen szétszóródott, gépkocsi nagyságú szikladarabokat és kráterfalakat, amelyek veszélyeztethették a talajérést. Armstrong kézi vezérléssel keresett biztonságos leszállóhelyet, ám közben a landolásra szánt üzemanyag vészesen fogyott, és már csak másodpercekre volt elegendő. Ha nem sikerül pillanatokon belül talajt fogniuk, jöhetnek is vissza. Végül is Armstrongnak a tervezett helytől néhány száz méterre ugyan, de még a kijelölt célkörzeten belül sikerült landolnia, és jelenthette a földi irányítóknak: „Itt a Nyugalom tengere, a Sas leszállt.”

Július 21-én, közép-európai idő szerint 3 óra 56 perckor, miután minden rendszert átvizsgált és felvette az űrruháját, Armstrong a bal lábával a Holdra lépett, és akkor hangzott el tőle az azóta híressé vált – többféleképpen fordított, sokféleképpen idézett – mondat: „Ami kis lépés az embernek, az óriási lépés az emberiségnek.” Ezután Aldrinnal együtt letűztek egy amerikai zászlót, majd munkához láttak.

Három nappal később az Apollo–11 parancsnoki kabinja ejtőernyők fékezésével a Hawai-szigetek közelében a Csendes-óceánbaba csobbant, ahonnan tizenhét kilométerre Richard Nixon akkori elnökkel a fedélzetén várt rájuk a Hornet repülőgép-anyahajó.

Ezt követően még hat expedíció indult a Holdra. Az egyik vállalkozás (Apollo–13) műszaki hiba miatt kudarcot vallott, de az űrhajósokat rendben visszahozták a Földre. A holdutazásokat 1972 decemberében fejezték be. Az Apollo-program keretében tizenkét ember járt a Holdon, ám az elmúlt negyvenhat évben senki sem lépett égi kísérőnk felszínére.

(Forrás: mult-kor.hu, mimicsoda.hu, hvg.hu, beszed.blog.hu, hu.wikipedia.org)

Emberek a Holdon

Az Apollo-11, 12, 14, 15, 16, 17 legénysége szállt le Holdra, pontosabban a háromtagú legénységből mindig csak kettő, ugyanis a parancsnoki modul pilótája várta a visszatérő űrhajósokat.

A névsor:

Apollo-11: Michael Collins (parancsnoki modul) – a holdra szállók: Neil Armstrong, Edwin „Buzz” Aldrin

Apollo-12: Richard Gordon – Charles Conrad, Alan Bean

Apollo-14: Stuart Roosa – Alan Shepard, Edgar Mitchell

Apollo-15: Alfred Worden – David Scott, James Irwin

Apollo-16: Thomas Mattingly – John Young, Charles Duke

Apollo-17: Ron Evans – Eugene Cernan, Harrison H. „Jack” Schmitt

A szkeptikusok

Bár emberek milliói figyelték, amikor Neil Armstrong negyvenkilenc évvel ezelőtt a Hold felszínére lépett, hamar megjelentek a kétkedő hangok és az összeesküvés-elméletek, amelyek szerint a holdra szállás sosem történt meg. Az a tény, hogy az ezt követő évtizedekben Moszkva egyszer sem kérdőjelezte meg az amerikai sikert, már önmagában elég lehet a szkeptikusok elhallgattatására.

Az Apollo–11 és a további öt űrhajó küldetései során összesen mintegy 382 kilogramm holdkőzetet szállított vissza a Földre,

további elemzésre. Minden egyes kutató, aki megvizsgálta ezeket a mintákat, elismerte azok földönkívüli mivoltát, s soha egyetlen olyan tudományos beszámoló sem jelent meg, amely ennek ellenkezőjét bizonyítaná.

Becslések szerint az Apollo-programban több mint négyszázezer ember vett részt. Valószínűtlennek tűnik, hogy ennyi emberből senki se leplezte volna le az esetleges konspirációt, főként, ha az ebből – a „holdraszállás-kamu” hiteles leleplezéséből – származó potenciális bevételek lehetőségét is figyelembe vesszük.

Charlie Duke, az Apollo–16 legénységének tagja egyszer úgy fogalmazott: „Hatszor jártunk a Holdon. Miért hitetnénk el hatszor, hogy megtettük, ha az egész csak egy nagy összeesküvés lenne?” A kérdés jogosnak tűnik, mivel jóval egyszerűbb egyszer eljátszani egy alaposan kitervelt hazugságot, mint további öt alkalommal kockáztatni, hogy fény derüljön a titokra.