Hátrány volt a gazdagság a II. világháborúban

Abban a légkörben, abban a teljes joggal bosszúálló légkörben nem is számíthattak másra.

Nagy városaikat tették a földdel egyenlővé a szövetségesek, hatalmas jóvátételt kellett fizetniük, országukat négy nagyhatalmi megszállási zónára osztották. A Kelet-Közép-Európában kisebbségben élő németeket elüldözték, kitelepítették a kollektív bűnösség jegyében (is). (Arról ma már lehet vitatkozni, hogy ártatlan embereket miért kellett teljesen jogfosztottá tenni.) A magyarországi németeket sem kerülte el a kitelepítési „hullám”. Az első vonat 1946. január 19-én indult Budaörsről Németországba, az USA által megszállt területre.

A magyarság élete, történelme szinte már a honfoglalástól kezdve összeforrt a német népével. Szent István államalapítása is német közreműködéssel jött létre. Felesége Bajor Gizella volt, aki német lovagok, papok és parasztok kíséretében jött az országba, akik jelenős részt vállaltak a kereszténység elterjesztésében, a központi királyi hatalom megszilárdításában.

A németek több időszakban és lépcsőben szinte folyamatosan érkeztek Magyarországra. A középkori betelepülési hullám 1150-től 1350-ig, majd a török kiűzése utáni betelepítések időszaka 1686-tól 1787-ig tartott.

A magyar kultúra, a magyar gazdaság, összességében Magyarország az évszázadok során nagyon sokat köszönhet az itt élő németségnek. A lényeg: a magyar történelem fontos részeseivé váltak. De írásunk témája nem ez, hanem az, hogy a második világháború után milyen megaláztatásban részesültek abban az országban, amelyet a hazájuknak tekintettek.

Megpróbáltatásuk – körülbelül félmilliónyi volt ekkor a magyarországi német kisebbség – akkor kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg 1944 októberétől megszállta Magyarországot, és már ekkor elkezdődött a német nevű emberek szovjet kényszermunkába való hurcolása. Később – hosszú előkészítés után – 1946. január 15-én Nagy Imre – akkor belügyminiszter – adta ki a kitelepítés végrehajtását szabályozó rendeletet.

A döntés mindenkire vonatkozott, aki az 1941-es népszámláláskor német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallotta magát. „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt”.

A kitelepítés előkészítésében és végrehajtásában meghatározó szerepe volt a Népgondozó Hivatalnak, amelyet 1945-ben elsősorban a kitelepítés lebonyolítására állítottak fel, és vezetője idősebb Antall József volt.

„Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke: minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől.” Fogalmazta meg véleményét annak idején a kitelepítésről idősebb Antall József. Az első vonat a kitelepített németekkel 1946. január 19-én indult útnak Budaörsről Németországnak az Egyesült Államok által megszállt területére. Ezt a napot 2012. december 10-től az Országgyűlés a Kereszténydemokrata Néppárt kezdeményezésére A magyarországi németek elhurcolásának az emléknapjává nyilvánította.

A hazai németek kitelepítése tömeges, ám részleges lett. Balogh Sándor történész publikálta először, hogy a Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946 és 1947 közt körülbelül 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig körülbelül 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe. Összesen mintegy 248 600 kataszter hold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába. A németeknek összesen 60 400 házuk volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750-et vett el tőlük a magyar állam.

A magyar társadalomnak csak néhány jeles alakja volt elég bátor, hogy felemelje szavát a kitelepítések ellen. Köztük volt az akkori evangélikus püspök, Ordass Lajos, aki így ítélte el ezt az eljárást: „fasiszta módszerekre emlékeztető népességcsere, a magyar nemzet öngyilkos lépése, amelyet ha végrehajtanak, mi magunk fogyatkozunk meg számban és erőben”.

Az Ordass által használt népességcsere fogalma egy fontos összefüggésre utal, amelyet Erdei Ferenc belügyminiszter már 1945 májusában szóba hozott, miszerint „a sváb kérdés átfogó megoldása tulajdonképpen azért vált akuttá, mert a határokon túlról jött magyar népességet el kell helyezni, Magyarország túlnépesedett mezőgazdasági vidékeinek szegényparasztságát pedig áttelepítéssel földhöz kell juttatni”.

Ezzel függött össze a magyarországi németek kiűzésének egy másik oka, mégpedig a németek tulajdonának újraelosztása az alföldi telepesek, illetve a felvidéki és vajdasági menekültek között. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy helyben, a német falvakban legfőképpen azoknak a családoknak a neve került a kitelepítendők listájára, akiknek házuk, portájuk, vagyis az újraelosztás szempontjából hasznos tulajdonuk volt. Így aztán kétszázhúszezer németnek mennie kellett, és körülbelül ugyanennyi maradhatott, mert elég szegények voltak.

Összességében három oka volt a magyarországi németek kitelepítésének. Az első, hogy a potsdami konferencia engedélyezte a kelet-közép-európai államoknak, hogy homogén államokat hozhassanak létre, és a németeket kitelepíthessék. A második: kellett a föld, az ingatlan a lakosságcsere és a menekültek folytán a határon túlról (Felvidék, Délvidék) Magyarországra került magyaroknak. A harmadik: az 1945-ös földreformnak is szüksége volt a termőföldre. Mivel a németek nagy része a mezőgazdaságból élt, kapóra jött a tőlük elkobzott föld.

Visszatérve – néhány mondat erejéig – a közép-európai helyzetre. Csehszlovákiában a zsidó sárgacsillag mintájára hárommillió németnek kellett a ruhájára feltűzni az „N” betűt (nemec), és ezt a hárommilliót 1945 és 1948 között ki is telepítették Németország amerikai, brit és szovjet zónájába. A lengyeleknél más volt a helyzet, mivel őket a potsdami konferencia után kétszáz kilométerrel eltolták Nyugatra. A Szovjetunió ezáltal lengyel lakossághoz „jutott”, amíg a lengyelek némethez. A Szovjetunióból Lengyelországba menekültek a lengyelek, így szinte logikus volt, hogy a Lengyelországhoz került németeket kitelepítik, hogy legyen hely a lengyelek számára. A Szovjetunió esetében Poroszország egykori fővárosát, Königsberget (Kalinyingrád) kegyetlenül megtisztították német lakosságától.

De térjünk vissza a magyarországi viszonyokhoz! Az 1950 és 1983 közötti hosszú időszak végén Aczél György, aki a Kádár-rendszerben rengeteg pozíciót töltött be, és akit leginkább a rendszer első számú kulturális ideológusának tekintenek, kinyilvánította a magyarországi németek rehabilitációját, akik addigra nyelvileg és társadalmilag oly mértékben asszimilálódtak, hogy az 1980-as évek elejére az iskola elkezdésekor már csak minden tizedik német gyereknek volt német nyelvismerete, de ezen nem lehet csodálkozni, hiszen az 1949-es népszámláláskor mindössze huszonháromezren vallották magukat német nemzetiségűnek – talán teljesen érthető módon.

1989-től, a rendszerváltást követő két évtizedben, az oktatásügyben történt jelentős befektetések ellenére sem sikerült megállítani ezt az asszimilációs folyamatot, így elsősorban a fiatal nemzedékek az etnikai csoporthoz való tartozásukat már nem kötik össze a német nyelv ismeretével és használatával. Mára a magyarországi németek odáig jutottak, hogy a hagyományos sváb települések lakosságának jó esetben is csak tíz-tizenöt százaléka vallja magát német kisebbségűnek, és általában közülük is már csak a nagyon idősek, a nyolcvan-kilencven évesek beszélik és használják a német nyelvet.

A németek kitelepítésével kapcsolatban Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének egykori igazgatója 2002-ben az alábbiakat nyilatkozta.

„Úgy ítélem meg, hogy az egész kelet-közép-európai térség hatalmas veszteséget szenvedett el azzal, hogy a második világháborúban elpusztított zsidóság után a másik jellegadó kisebbségét is elveszítette. Hiszen a németség a maga városi polgári és mintaadó falusi életformáival, fejlett közösségi érzékével, munkakultúrájával egyfajta civilizatórikus szerepet is betöltött. A németek tehát a térség nemzetei által is megbecsült – és persze, ahogy az már lenni szokott: irigyelt és utált – tényezője volt ennek a világnak. A világháború és az utána végbement etnikai tisztogatások olyan multietnikus, multikulturális társadalmakat romboltak szét, amelyek hosszú évszázadokon keresztül életképeseknek bizonyultak, és nem voltak törvényszerűen pusztulásra ítélve.” (valtozovilag.hu)

A magyarországi németek kitelepítésének folyamata csupán 1948 második felében zárult le, az utolsó szerelvények Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Baranya és Bács-Bodrog megyéből hagyták el az országot 1948 szeptemberében.

A Magyarországról kitelepített németek számára vonatkozó adatok eltérőek. Az aktuális németországi kutatás hozzávetőlegesen kétszázezer magyarországi német kitelepítettet tart nyilván. Ebből százötvenezret az amerikai, ötvenezret pedig a szovjet zónába szállítottak.

A magyarországi németek mintegy felét már nem telepítették ki, jogaikat 1949-50-ben visszakapták, ám elkobzott birtokaikat többnyire nem.

A legutóbbi népszámláláskor, 2011-ben 185 696-an vallották magukat a német kisebbséghez tartozónak, érdekes, hogy 2001-ben csak 62 233-an vállalták a német származásukat.

Forrás: valtozovilag.hu, rubicon.hu, epa.oszk.hu, hu.wikipedia.org

LAKOSSÁGCSERE CSEH ZSAROLÁS UTÁN

Csehszlovákia színtiszta szláv államot szeretett volna létrehozni, ezért a németek mellett a magyaroktól is meg akart szabadulni, a magyarokat is szerette volna kitelepíteni. Azonban a nagyhatalmak – a Szovjetuniót kivéve – ezt nem engedélyezték. Ekkor jött csehszlovák részről az ötlet a lakosságcserére, aminek alapja az lett volna, hogy ahány szlovák települ át Csehszlovákiába, annyi magyarnak kell távoznia Dél-Szlovákiából. A magyar kormány erre úgy reagált, hogy a határt kell megfelelően kiigazítani, „és nincs szükség arra, hogy embertelenül a lakosok százezreit mozdítsák ki helyükről.” A csehek azonban elkezdtek zsarolni, és negyvenezer magyart deportáltak a németek kitelepítése miatt megüresedett Szudéta-vidékre. Ekkor a magyar kormány újra tárgyalóasztalhoz ült, és beleegyezett a lakosságcserébe. A legmegbízhatóbb adatok szerint hetvenhatezer magyar hagyta el szülőföldjét, és hatvanezer magyarországi szlovák döntött úgy, hogy Szlovákiát választja. A lakosságcserének két gyenge pontja volt. Az egyik, hogy a csehszlovák kormány nem tartotta be az azonos létszám elvét, a másik pedig, hogy a magyarok az erőszak miatt költöztek, a szlovákok pedig önként.

A lakosságcseréről szóló egyezményt a két ország 1946. február 27-én írta alá, és 1947. április 12-től 1949. június 5-ig tartott.