Gasztroséta a kertvárosi Aranyhordóba

A találkozót ezúttal is Szabó Gyula készítette elő, Komáromi László üzletvezető várt bennünket a szerény külsejű, belül ízlésesen felújított helyen. A beszélgetésbe később bekapcsolódott a téma avatott ismerője: András Sándor.

„A város egyik legrégebbi éttermeként olyan tradicionális értékeknek kívánunk megfelelni, amely egyben főhajtás a dunaújvárosi vendéglátás múltja előtt, s egyben elvárás a mai világ rohanó emberétől. Olyan környezetet álmodtunk meg, hogy a betérő vendég érezze, megérkezett, hogy visszatért, hogy ide újra és újra vissza fog jönni” – olvasható az étterem küldetésében.

A Kohász étterem akkori üzletvezetője, Szabó Gyula nyitotta meg 1969 júliusában, országosan ismert neves belsőépítész, Szörényi Béla tervei alapján az Aranyhordó éttermet: – Szörényi Ferenc, a Kereskedelmi Vendéglátó Vállalat vezetője döntötte el, hogy a Kertvárosban épüljön – Penteléhez és a kertvárosi hangulathoz illő – kisvendéglő, aminek előkészítésével és indításával engem bízott meg. Pár hónapig tartozott a Kohász étteremhez, utána önelszámoló rendszerű lett. András Sanyi került ide, mint gebines. (A gebin olyan bérelt vállalkozás, amely egy havi vagy éves állandó összegért cserében elszámolás nélkül gazdálkodhat – a szerk.) Mivel mindig is szimpatizáltam a régi pentelei emberekkel, akik a környéken művelték korábban szőlőskertjeiket, ezért úgy véltem, hogy egy ilyen magaslaton lévő üzlet emlékeztessen a szőlőtermesztésre és borkészítésre. Így lett a neve Aranyhordó.

A pinceborozót is utólag csináltuk meg, borválasztékával illeszkedett az alapkoncepcióba. Az étlapok a borokhoz illő ételféleségekkel az asztalokra kihelyezett hordóformákra kerültek fel. Volt pacalpörkölt és birkapörkölt, a desszertek közül leginkább a palacsinta hódított – meséli Szabó Gyula.

- Önálló gazdasági egységként ezerkilencszázhatvankilenc december elsejétől kaptam megbízást az üzlet vezetésére – emlékezik a kezdetekre András Sándor. – A közönség számára akkor még ismeretlen üzlet első napi bevétele mindössze harminchat forint volt, és az első szilveszterre is csupán nyolc vendég érkezett. A januári vendégforgalom láttán megrendeztük az amatőr nótaénekesek vasárnap délutáni versenyét, ami meghozta a sikert. Ezerkilencszázhetvenegytől új séfje lett a konyhának, a várostól félreeső helyet mind többen fedezték fel. A magyaros belső építészeti megjelenés mellett számos műszaki problémával küzdöttünk meg.

Rendszeresen beáztunk, a gáztüzelés helyett az olajtüzelés rendkívüli költségekkel járt, ráadásul a főző- és fűtőberendezések működését is bizonytalanná tette. Évek kitartó és türelmes munkájával váltunk ismertté városhatáron túl is. Ebben nagy segítségemre volt feleségem, Zsuzsika konyhafőnöki munkája, valamint a fiatal és tehetséges munkatársak szorgalma, együttműködése. A tanulóképzésben intenzíven részt vettünk, az évek során kiváló szakemberek kerültek ki az Aranyhordóból. Az üzlet forgalmának növekedésével szükségessé vált a mellékhelyiségek korszerűsítése, ezzel egyidejűleg épült meg a különterem is. Az olajárrobbanás miatt a főzéshez és fűtéshez be kellett vezettetnem a gázt, aminek költségeit az üzlet gazdasági bejáratánál létesített söntés bevételeiből fedeztem. Nem számított igazán elegáns lépésnek, mégis, üzletileg eredményes megoldásnak bizonyult, annál is inkább, mert más forrás erre nem igen adódott – idézte fel történetüket András Sándor.

Hazai és nemzetközi megmérettetés

Az első jelentősebb szakmai eredményt egy országos – a Pest-Buda egyesítésére kiírt – étlappályázaton elnyert első díj hozta 1973-ban. A grafikusművész közreműködésével elkészült étlap a szép külleme mellett tartalmazta az ételek fantázianeve alatt, azok rövid leírását, összetételét, amit újszerűnek értékelt a zsűri. Ekkorra már kialakult az a saját receptúrájú ételválaszték, ami megkülönböztette a többi étteremtől az Aranyhordót. A legkedveltebbek között szerepelt a „Lángoló betyárpecsenye”, az „Öreghegyi jófalatok”, az „Ízes túróval töltött filézett csirkecomb” és a „Hordó palacsinta”.

Elsők között az országban az étterem elnyerte 1979-ben a szakma legrangosabb elismerését, a Nemzetközi Gasztronómiai Újságírók Szövetségének Védnöki Tábláját, az akkori idők Michelin csillagát. A már országosan ismert Hordóba sok művész, közéleti személy és sportoló látogatott el. A teljesség igénye nélkül például Barcsay Jenő festőművész, Somogyi József, a Képzőművészeti Főiskola rektora, Angela Davis védőügyvédje, a New York Times főszerkesztője, az akkori NB I. Kohász focicsapata, Novák Dezső, Németh Gyula edzőkkel, Ősz Ferenc, Kudlik Júlia, Vitray Tamás. A sok ezer helyi esküvő mellett itt rendezte bankettjét például a Magyar Televízió Nemzetközi Stewardess Vetélkedője, a Go-Cart vb, a református templom avatója – tudtam meg András Sándortól, aki 1985. december 31-én fejezte be valamivel több, mint másfél évtizedes „aranyhordós” pályáját, és akivel sorozatunk első részében már találkoztunk a Corso Étterem és Söröző tulajdonosaként.

Az elhangzottakhoz Szabó Gyula hozzáfűzi, hogy az Aranyhordó egy családias, elfogadható árfolyamú étkezőhelyként került be a dunaújvárosiak köztudatába. Az ételek választéka magyaros, népies jellegével alkalmazkodott az itt élők és környékbeliek ízléséhez. Az üzlet idővel az igényesebb közönség szórakozóhelyévé vált, az elit egyre inkább ideszervezte városi rendezvényeit. Persze, az élőzene sem hiányzott a kínálatból. Az idő igazolta a döntés helyességét: meg kellett csinálni ezt a kisvendéglőt!

Jövőre ötvenéves jubileum

Az utóbbi években az üzlet színvonalát több változtatás emelte: – A jelenlegi tulajdonosok, Szaniszló Tímea és Komáromi Eszter mellett én látom el az üzletvezetői teendőket – tudom meg Komáromi Lászlótól, aki az elmúlt öt év változásainál volt jelen: – A falakon kiállított fényképek elevenítik meg a múltat – és máris odahoz az asztalhoz egyet, amin jól látható a már emlegetett hordó alakú étlap. – Amikor átvettük az éttermet, úgy döntöttünk, hogy a régi patinája megőrzésével korszerűsítjük, megpróbáljuk megőrizni az eredeti dolgokat. Bővítettük az éttermet és a konyhát, népi kemencét építettünk, a vendégtérbe fatüzelésű cserépkályhát helyeztünk. A konyha bejáratához került egy felújított sparhelt is, igazi kuriózumnak számít az egykoron fa- és széntüzelésű kombinált tűzhely és sütő. A borozóban gyűjtjük a régi idők írásos és tárgyi emlékeit. A hagyományos ételek közül továbbra is tartja magát a bugaci húsgombócleves, András Sanyi bácsinak hála, aki hosszú évek során étlapon tartotta a Gyula bácsi ötlete nyomán született levest.