Harmincnyolc apostagi civil vesztette életét a karácsonyi pentelei bombatámadásban

Zakar Zoltán polgármester megindultan beszél erről az eseményről lapunknak.

- Az a nap minden évben úgy kezdődik nekünk, hogy bejövünk a polgármesteri hivatalba, elindítjuk a napot, és emlékezünk. Mindenki végighallgatja ezt a történetet évről évre, de minden alkalommal beleborzongunk, nem találunk szavakat. Az emlékek hatása alá kerülünk még úgy is, hogy ha saját családtagunk esetleg nem is érintett benne. Én azt mondom, ivódjon csak bele minden apostaginak a lelkébe ez a dolog. Az iskolában is tanulnak erről a gyerekek. Ez a gyásznapja Apostagnak. Hiszen harmincnyolc civil lakost elveszett azért, hogy teljesítsék azt, amit az őket fogvatartók akarnak, és aztán lebombázzák őket.

Mi történt 1944. december 24-én? Pétervári István Apostag helytörténésze utánajárt e bombatámadás szinte minden percének. 1944-ben bementek Apostagra az oroszok, és a dunaföldvári hídon akartak átkelni, ám a dunapentelei pontonhidat magyar katonák védték német parancsra. Tehát ők itt rekedtek.

- Két hétig tartották a magyar katonák a dunapentelei pontonhidat, német parancsra vonultak vissza. Sokáig állóháború folyt, ment a lövöldözés oda-vissza. Az oroszok azt parancsolták, hogy a hadra fogható férfiak maradjanak otthon, hogy ne tudjanak szervezkedni. Ezért összeszedték az apostagi embereket, és kivitték őket Dunaegyháza és Apostag közé, tankcsapdát ásni, csupán azért, hogy elfoglalják a katonakorú és hadba küldhető ifjakat. Közben Csabony és Dunapentele között készült a pontonhíd. Kihirdették Apostagon, hogy 500 főre lenne szükségük a pontonhíd megépítéséhez, fakivágás és egyéb munkához. A község szovjet katonai parancsnoka 50 fős csapat munkacsoport összeállítását követelte a község vezetésétől „málenkij robotra” a szalkszentmártoni pontonhídhoz. Csabony község Dunavecse és Szalkszentmárton között volt.

A 15-52 éves fiúkat, lányokat, férfiakat, nőket, fiatalokat és időseket egyaránt elkísérték a pontonhídig. A szovjet utászok parancsnoka kevesellte a létszámot, azt mondta, a Duna túlsó oldalán vasúti töltést kell építeni, ehhez viszont több emberre van szükség. Így újabb csoportot kellett összegyűjteni, őket lovas kocsikon szállították ki a helyszínre. Az Apostagról és környékéről kivezényelt lakosokat hosszas várakozás után átterelték a pontonhídon Dunapentelére. A három szakaszra osztott apostagi hadimunkások, a dunapentelei dombok alatt kialakított hadi utakon mentek, amikor vadászbombázók általi légitámadás érte őket. Ez nagyjából a mai Százlábú-hídnál történt. Az egyik bombázógép az apostagi csoportot találta telibe, és 38 apostagi lakost öltek meg a bombaszilánkok. Sokáig úgy tudták, hogy német gép végzett velük, ám a helytörténeti dokumentumok, s a kutatások alapján úgy tűnik, hogy Szálasinak felesküdött magyar nyilasok dobták le a bombákat. A sebesültek közül csak néhánynak sikerült megmenekülnie, s a dunapentelei hadikórházba kerülnie. Ez a korábbi dunapentelei iskola épülete – ismertette az eseményeket Pétervári István.

Majd arról beszélt, hogy az apostagi csoportnak a támadást túlélt tagjait, a sérültek egy részét, a lebombázottak földi maradványait lovas kocsi szállította haza. A halottak maradványait a községháza tanácstermében próbálták azonosítani a hozzátartozók. Karácsony másnapján a községháza udvarán egyszerű szertartás után a katolikus temetőbe közös sírba temették a földi a maradványokat. A dunapentelei anyakönyvi hivatal 33 fő nevét közölte hivatalos megkeresésre, a túlélők egybehangzó elmondása alapján még további öt áldozat neve került a közös sír fölé emelt vaslemezkereszt névtáblára. Rajtuk kívül voltak dunapentelei, szalkszentmártoni, solti, dunavecsei civil áldozatok is.

Pétervári István elmondta, hogy aki felismerte a hozzátartozóját, az eltemethette, de akiket nem tudtak azonosítani, mint ahogyan az ő nagyapját sem, ott borzalmas dolgok történtek. Volt úgy, hogy hét embert két koporsóba tettek, úgy lapátolták bele a testrészeket. Apja kerékpáron ment azonosítani az apját és az öccsét: valószínűleg az öccsének az egyik lábát, az apának meg egyik kezét találták meg. Azt, hogy ők voltak, csak a ruházat alapján tudta megállapítani. Van olyan túlélő, akinek négy-öt rokona maradt ott a bombázásban. Ám olyan is, akinek fát kellett vágnia az erdőben, és mivel nagyon jó bőrkabát volt rajta, odaadta az orosz katonának, és így el tudott menekülni…

Az apostagi áldozatok emlékét az apostagi községháza falán elhelyezett, és mostmár a dunaújvárosi Magyar úti templommal szemben is felavatott emléktábla őrzi.