A kereslet, az acélhiány az egekbe emeli az acél árát

DH-összeállítás Ebbe az erősen keresleti acélpiacba robbant be – sajnos szó szerint – az orosz–ukrán háború, ami rövid távon piaci sokkot okoz, hosszabb távon viszont az acél­ipar zöld átalakulásának a kényszerű katalizátora lehet. 
Kezdjük elsőként a háború közvetlen hatásainak összefoglalásával. Az acélgyártáshoz alapvetően a villamos energián kívül szénre, vasércre, valamint földgázra van szükség. Ezek mindegyike megtalálható mind Oroszországban, mind Ukrajnában. A két ország által bányászott alapanyagok fontos forrásai az EU acélgyártásának, és ez különösen így van az EU kelet- és közép-európai országaiban. A háború megakasztotta az alapanyagok szokásos ellátási láncait, a szállítások leálltak. Mindezek miatt az érintett országok acélművei sorra jelentették be a termelés csökkentését, annak érdekében, hogy folyamatosan működni tudjanak mindaddig, amíg új alapanyagforrás után néznek. 
 

Ezen felül az EU korlátozta az Oroszországból importálható acél valamennyi típusát, amíg Ukrajnából a háborús helyzet miatt nem tud acéltermék az EU-ba kerülni. Az EU acélpiaca kb. 160 millió tonna, amelynek 20%-a import alapanyagot dolgoz fel. Ebből az importált mennyiségből hasít ki a fenti két ország jelentős – kb. 5 millió tonna – mennyiséget, amely egyik pillanatról a másikra eltűnik az acélfeldolgozó vállalatok szeme elől. 

Azonban még ezt is lehet fokozni az EU acélpiacán, ugyanis az eu-s szankciók is érzékenyen érintik az orosz oligarchákat, mint például a Severstal orosz acélpiaci cég többségi tulajdonosát, Alekszej Mordasovot. A Severstal a háború kirobbanását követő első szankciós hullám után bejelentette, hogy az EU piacai helyett a jövőben Kína felé tekint, és leépíti az EU-ban lévő kapacitásait, majd a legutóbbi személyesen őt érintő szankciókat követően a Severstal EU-ban lévő termelő egységei fizetésképtelenné váltak. Sőt, bejárta a világsajtót, hogy az egyik legnagyobb ukrán acélmű, a mariupoli Azov­stal bizonyos részei megsemmisültek, így hosszabb távon sem számíthat az EU abból az üzemből acél alapanyagra. 
 

Mindezek miatt az alap­anyag­árak és az acéltermék­árak is az egekbe ugrottak. A szén árának drasztikus emelkedése persze összefügg még az EU-t különösen érzékenyen érintő energiaválsággal is. 
Az acéltermékárak tekintetében az alapterméknek tekinthető melegen hengerelt acélt a háború kirobbanása előtt is eddig soha nem látott árakon kínálták az EU-ban, de a háború 3 hete alatt 40%-kal emelkedett ezen termékek ára. Múlt héten pedig tovább növekedtek az acéltermékárak, 1350-ről 1600 euróra. Mindeközben Észak-Amerikában és Kínában mindössze 7-8%-kal kell többet fizetni a melegen hengerelt acéltekercsekért (Fastmarket’s). 
Az acéltermékárának és kínálatának szűkülése mellett további jelentős átrendeződések következtek, következnek be az európai acélpiacon. Egyrészt az acélgyártó vállalatok próbálják függetleníteni magukat az orosz alapanyagoktól (pl. ArcelorMittal) vagy politikai nyomásra, vagy a kitettségük csökkentése érdekében, másrészt sorra jelentik be az acélgyártási folyamat zöld átalakítását, amely magában hordozza a széntől történő függőség csökkentését, vagy teljes megszűnését. Erre a legutóbbi példa az osztrák Voest Alpine acélgyártó vállalat, amely kb. 6 millió tonna acélterméket állít elő évente. A terve, hogy 2027-re mindkét telephelyén villamos energiával működő acélgyártásra térnek át a mostani szén alapú acélgyártásról. A beruházásra 1 milliárd eurót kívánnak költeni 2024-től. Az új acélgyártó berendezéseket 2027-ben el akarják indítani. Ezzel a beruházással éves szinten 3-4 millió tonna CO2-től mentesítik a környezetet évente, amely Ausztria éves CO2-kibocsátásának közel 5%-a. 
Megjegyezzük, hogy a Dunaferr – teljes termelése esetén – közel hasonló arányban járul hozzá Magyarország CO2-kibocsátásához, és amelynek – esetleges – technológiaváltásához az atomenergia tudná biztosítani a megnövekvő villamos energiát tisztán, CO2-kibocsátás nélkül. (Lejegyezte: Várkonyi Zsolt)