Visszatérés az egykori reptéri bázisra

Utolsó két, Bajorországban töltött évemben már minden nap úgy mentem be reptéri munkahelyemre, hogy tudtam, belátható időn belül vissza fogok költözni Magyarországra. Nagyon szerettem a közeget, amiben teltek a mindennapjaim, ezért tisztában voltam vele, hogy nehéz lesz a váltás. Az utolsó teljes esztendőmben már tudatosan készültem a búcsúra, amit nehéz volt titokban tartani a kollégáim előtt. 

Aztán 2020 elején jött a pandémia első hulláma, és hetek alatt kihaltak a korábban mindig utasokkal teli terminálok, és leparkolt, lekonzervált repülőgépekkel lettek tele a forgalmi előterek és a gurulóutak nagy részei. A légitársaságok pedig előre hozták a nagyfogyasztású négyhajtóműves gépeik forgalomból való kivonását. Akkor legalábbis ez volt a trend. A COVID két legnagyobb vesztes típusa a Boeing 747-es Jumbója és az Airbus 380-as Bálnája lettek. A szerencsésebb gépeknek sivatagi tárolás, a kevésbé szerencséseknek pedig szétbontás lett a sorsa. A 2020-as esztendő nyarán a pandémia első hullámának éppen lecsengett, amikor utolsó járatom elindítását követően egy nappal végleg hazafelé vettem az irányt.

Azóta sok víz folyt le a Dunán és az Isaron (München folyója is - a szerk.), a koronavírus hullámai is lecsengtek, majd rövid lélegzetvételt követően jött a két testvérnép háborúja. Annak ellenére, hogy itthon kifejezetten jól érzem magam, a repülőtér zárt és misztikus világa annak nehézségei ellenére is egyre inkább hiányzott, s időnként álmaiban is előjött, hogy éppen egy induló gép kitolásához asszisztálok. Néhány hónapja meg is fogalmazódott bennem, hogy jó lenne meglátogatni életem előző részeinek színhelyeit. Egy kedves, mai is Münchenben dolgozó barátom segítségének köszönhetően pár nappal ezelőtt néhány óra erejéig ismét a müncheni reptéri betonon álltam, és éreztem a kerozin semmivel össze nem téveszthető szagát. Izgalmas és érdekes volt rövid látogatásom. A 2020 nyarán kihalt repülőtér most ugyanolyan élettel teli volt, mint a pandémia előtt. Számos új épület emelkedett ki a földből a reptér környékén, s egy újabb terminál építése is lassan a végéhez közeledik. Új, az én időmben még nem is létező légitársaságok gépei a betonon, s a legnagyobb német légitársaság korábban letárolt Bálnái ismét forgalomba álltak. A kétszintes A-380-ast örömmel néztem meg két fiammal együtt belülről, csodálva azt a mérnöki tudást, amelynek eredményeként megszülethetett. A hatalmas, négyhajtóműves madár naponta ingázik München és Boston között gyakran ötszáznál is több utassal a fedélzetén. A Bálna után pár percre a régi irodánkba is bementem nagy meglepetést okozva a még most is ott dolgozó korábbi kollégáimnak. Kedves fogadtatás mellett megtudtam tőlük – amit egyébként is sejtettem –, hogy az iparágat napjainkban is ugyanazok a nehézségek jellemzik, mint a koronavírus előtt: alacsony fizetések és krónikus munkaerőhiány. A reptéri látogatást követően abba a kis falucskába vezetett az utam, ahol nyolc évig állandó lakos voltam. A két és fél ezer lelket számláló Wolfersdorfot most is ugyanolyan csendes és nyugott kis településnek láttam, mint amikor ott éltem. A falu kis utcáin sétálva semmilyen változást sem tapasztaltam, s végig olyan érzésem volt, mintha megállt volna ott az idő. A helyben élő német barátaink elmondása szerint egy jelentős változás történt csak a falu életében az elmúlt három esztendőben, ami a község/közösség egyetlenegy éttermének és kocsmájának bezárását jelentette.

Rövid bajoroszági vizitünkből hazafelé jövet útba ejtettük Ausztria egyik festői szépségű kis települését, a Stájerországban található alig nyolcszáz lelket számláló Hallsattot. A három hatalmas hegy által körülvett Hallstatti-tó partján fekvő kisváros lakói számára évszázadokon keresztül a sóbányászat jelentette a fő megélhetési forrást, amit napjainkra a turizmus váltott fel. Akinek arrafelé vezet az útja, semmiképpen se hagyja ki!